Élete
1883. november 26-án
született Szekszárdon, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként.
Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt, édesanyja Kelemen Auróra
művelt, versszerető asszony. Tanulmányait Pesten, Pécsett, a ciszterciek
gimnáziumában végezte, majd érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Karán magyar-francia (az utóbbi helyett később latin)
szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlat óráin ismerkedett
meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett
diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján,
Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden dolgozott gimnáziumi tanárként
(1906–1908). Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete
ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével
egyetemben érthetetlennek találták. Az induló Nyugat állandó munkatársa lesz
1908-ban, és ekkor utazik Itáliába, ahol elhatározza az Isteni színjáték
lefordítását. 1909-ben első verseskötetével - Levelek
Iris Koszorújából - az új
magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korai versekben - egészen az első
világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma,
mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák
szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is
fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust.
Babits élete mindvégig az irodalom jegyében telt. Sokszínű
és gazdag életműve a tehetség jele, utolsó képviselője volt ő a széleskörűen
művelt „poéta doctus”-nak. Nemcsak tudós költő, homo morális: erkölcsi ember is
volt, aki filozófiai tanulmányain túl azt belülről élte meg érzelmek és
gondolatok kalandjaként. Költő, író, műfordító, a Nyugat szerkesztője és az
irodalmi közélet (teljhatalmú) vezetője, akinek hatására gazdagabb lett az
irodalom szóban, zenében, gondolatban, tárgyi tudásban és erkölcsben.
A háború és a forradalmak után Babitsot az átéltek annyira
felkavarták, hogy ettől kezdve kedélye rendkívüli ingadozásokkal követi a
külvilág erőszakos ráhatásáit. Magánéleti válságát - Csinszka kinézte őt második
férjének – Tanner Ilona oldotta meg, akit 1921-ben vett feleségül, az asszonyi
gondoskodás kedvezően hatott személyes életére. Életük színtere télen Budapest,
nyáron az Esztergom-Előhegyen levő „primitív tanya” lett, melyet kibővítettek
és a társadalmi élet központjává tették.
Kétségbe ejtette a
trianoni tragédia, de hiába akart visszahúzódni a magánélet szigetére, hogy
megőrizze szellemi függetlenségét, az betört életébe: szemlélete elkomorodott.
A 20-as és 30-as években megjelenő verseskötetek (Sziget és tenger, Az istenek
halnak, az ember él, Versenyt az esztendőkkel, Újabb versek) jól szemléltetik
lírájának változását, költői magatartásának módosulását: költészete egyszerűbbé
vált, és megértette hogy „a sziget nem elég magas”: mint költő nem vonhatja ki
magát az eseményekből.
A Sziget és tenger
(1924.) című kötetét hangulatos és patetikus prózavers vezeti be,
melyet a Nyugat szerkesztőjeként és a Vörösmarty Akadémia felélesztőjeként
kapott újabb hajszára írt válaszul, s amelyben az abszolút erkölcsi törvénybe
vetett bizalmát fejezte ki. Azt hirdeti, hogy hisz az életben, az észben, a
művészetben, a lélekben, az emberben, saját magában:
…Derék erő,
s majd megnyugszik egyszer, de nem
fogy el.…Nyugodt kinccsé
lesz és örök haszonná.
Petőfi születésének
100. évfordulójára írott versében, a
Petőfi koszorúi címűben szembefordult a hivatalos államvezetéssel és
egybeötvözte közéleti gondjait: a békediktátum miatt ránehezült nemzeti lét
fájdalmát és tiltakozását az állam erőszakszervezet ellen. Felszólításával
szinte bujtogatott
Kelj, magyar
ifjúság, tépd le a virágot,
melyet
eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!
A költemény utolsó három szakaszában az új nemzedékhez
fordul, a magyar ifjúsághoz: tőlük várja a jövő szabadságának megteremtését.
Bár az ország „csonkasága” több versének is a témája,
tollforgatása mégsem azonos a hivatalos irredentizmussal, az államhatárok
megváltoztatását tekinti az egyetemes erkölcs és jogrend megtiprásának. Hazám
című ciklusával hitet tett saját értékei mellett. A magába szállás és a csendes
önfelmérés legszebb gyümölcse ez, melynek kompozíciós elve válik a mondanivaló
lényegi elemévé:
Röpülj
lelkem, keresd meg hazámat!
és a 7 tagvers ezt az invocátiót variálja, melyben
nyitósorként ez is változik. Képzeletbeli szárnyalása a szülőházától az
országon, majd Európán vezeti keresztül, hogy aztán a záró részben
visszakanyarodva a hazához, az otthoni fészekhez, az erkölcsi felülemelkedés,
tudatosodás költői víziójába érkezett meg, ahol magába ölelte evilági
közösségét, mert tudta: hazája lélekágya a szent Európának. Minden kardcsörtető
nacionalizmus ellen tiltakozott, versének allegóriája az élőszó
bensőségességével simogatja olvasóit. A liberalizmus szabad kereskedelmi
elvével eljátszva, a szél, a fény, az illat és a vihar korlátlan szabadságát
állítja szembe a sorompók és vámok politikai korlátjával:
Nevet a föld
rajtad, bús vámok igája!
Zenélj,
komoly édes dombok muzsikája!
Visszautasította a kultuszminiszter által felajánlott
egyetemi katedrát és a kormányhoz közeli Napkelet főszerkesztői állását, Ady és
Móricz melletti kiállásával irodalmi vezérként bírálta a hivatalos
kultúrpolitikát. Költői erejét a Móricznak ajánlott vers allegóriájában
fogalmazta meg, melyben a kurzus – őrült anyaként – nem figyel saját értékeire:
Ragyogj
gyémánt, ragyogj! Szükség van a fényre,
szegény
őrült asszony útjai elébe;
mert anyánk
ő s a miénk minden vesztesége.
A gyémántszóró asszony
A kötet Ádáz kutyám
című verse is filozófia remekmű, mely fikciója szerint egyoldalú
beszélgetés kedves kutyájával, de végül az emberi élet példázatává válik: aki
az emberrel játszik.
E kötet első darabja, a Régen elzengtek Sapphó napjai című
nemcsak szerelmes vers, figyelemre méltó kórkép is a társadalmi bajokról, ezért
költői fegyvertára a szónoki ráhatás. Az
ebből kinövő hitvesi líra a kettes csönd válságait és boldog óráit örökítette
meg, de a legegyénibb érzelmekbe is belecsendül a költő erkölcsi
küldetéstudata. Nem véletlen, hogy e vers utolsó sora lett következő kötetének
címadója.
Az istenek halnak, az ember él (1929.) című kötet
hangsúlyos verse A gazda bekeríti házát című, mely a szigetélmény programja:
elhatárolja magát a hatalmon lévők világnézetétől, és harcos dacot hirdet.
Allegória ez is, a régi eszményeknek, a kultúrával azonos közjó elsőbbségét
valló kiáltás verse. A kert allegória: az esztergomi nyári lak felidézése, de a
metaforák - léckerítés, dzsidások – mélyebb értelműek, a lírai én védekező
életének tüskéi, őrt álló katonák, akik a nyugalmat biztosítják: testőrként
kizárják az idegeneket. A ráeszmélés erejével idézi fel a családi kert
történetét: a kerítéssel körbevett kertbe menekül a „barbár, gyilkos és hazug”
társadalom elől. Önmegszólítással, felsóhajtással élénkíti, látomásba átcsapó
asszociációkkal dúsítja az allegória üzenetét. Hagyományőrzése azonban nem
politikai állásfoglalás, hanem az erkölcs alkalmazása egy etikátlan társadalmi
környezetben. A Cigány a
siralomházban című vers költői fejlődésrajzának öntükröző szimbóluma.
Közvetlen, bensőséges vallomás, amelyben egy-egy intenzív képpel felidézi
korábbi költői korszakait: az indulás isteni alkotópillanatától a háborúellenes
verseken át a jelenig. Ekkor is születnek versek, de önkéntelenül, mint a
könny, mert a részvét azok elindítója. A jelen silány, akár városon, akár falun
éli meg az ember, s a versek nem segítenek.
A Versenyt az esztendőkkel (1933.) című kötet érdekessége
az, hogy előző kötete 8 versét kurzív szedéssel itt is közreadta, az lett a
kötettagolás eszköze. Nyitóverse a Mint a kutya silány házában kezdetű vers
Ádáz kutyájának sorsát sorolja. A fizikai szenvedés és a tóduló hangok
szózatának ellentéte a jeremiádákra emlékeztet, a végkicsengése mégsem csak
spirituális:
„… Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell
jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás
vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat
csinálunk.
Nagy szó,
nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk,
de várj, ki jön utánunk.”
Babitsnál a kimondatlan szó az erkölcsöt és az egyetemes
igazságot jelenti, itt, a kötet elején a költői magatartás sztoikusan hősi
vetületére céloz. A kötet kompozíciós elveiben a bezártság és a kitörés versei
következnek, melyek lírai vallomások az egyéninek és behatároltnak érzett
életről. A prófétai küldetés szerepe ebben a kötetben merült fel benne először,
mert szükség van rájuk. A szemlélődő prófétai magatartás egyik jelentős verse a
Holt próféta a hegyen című, ami egyik lírai önarcképe. A költő Klébelsberg
vallás –és közoktatási miniszter szavaira reflektál benne, aki szerint az
országnak Koppányok, nem Jeremiásokra van szüksége. Babits a kesergő, mord
Jeremiással azonosítja magát, látszólag a bölcs semmittevés változatlanságában
töpreng és meditál, mint akinek mindegy, hogy a világ süllyedt el, vagy ő maga
lett halott. De a versritmus – a páros rímekkel összefogott kétsoros strófák
dünnyögése – visszafogott indulatokat takar. Babits holt prófétája nem egy
panteisztikus vagy bukolikus édent állít szembe a rossz társadalmi
beidegződéssel, hanem a tenyészet öntudatlan békéjét.
A prózai külvilágba lépett s ott töretlen öntudatával
jelenlévő ember erkölcsi választásának drámáját közvetíti a Vers a csirkeház mellől című vers.
Konfliktusa a teljes emberé, akinek belső életében az érzelmeken az
eszmélkedés, azon pedig a morális kötelesség emelkedik felül – ezeket római
számmal elkülöníti egymástól a versben. Test és lélek vitája ez is, mint a
korábbi, A kutya a silány házában című verse, de ezt az elkötelezettség drámai
feszültségével telíti, mely a világnak hátat fordító, a természet idilljébe
menekülő ember, meg a feladat és a gond erkölcsi kényszere között robban
ki.
A Dzsungel-idill a gyermekkori Árnyas erdőben szeretnék élni
nyáron át dallamát idézi, s a bejelentett királyi szót a Mint különös hírmondó
című verse hozza, mely egyetlen hatalmas mondat. Az esztergomi idill hordozza
az ellenségessé vált világ ellentétét,benne van a természet és az emberi sors
szimbolikus azonosítása, az öregedő ember tapasztalata, bölcsessége az emberi
létről. Különös hírmondó a költői
én, mert nem avatkozik bele a napi hírekbe, a hegyi hírnökkel azonosítja magát.
A versben megszólaló költő-próféta nagy hír tudója: őrzi az őszt, hallja a
fehér tigris tél puha lépteit, és tudja, hogy szőre hulltával eltűnik a tavasz
dzsungelében. Az igazi nagy művész rajza bontakozik ki a versből, azé, aki nem
egyszeri jelenségekre figyel, hanem az emberi életet magába foglaló természet
lényegére, amiben fontos törvényekre talál. A verssorok ritmikai alapját a
hexameteres forma adja, amit Babits ebben a versében szabadon használ.
Kései
költészetének darabjait 1937-ben Újabb versek címmel adta közre, melynek
fájdalmas, komoly hangulatát a halál fenyegető réme árnyalja. Ekkor már
nagyhatalmú szerkesztője a Nyugatnak, kemény kurátora a Baumgarten-alapítványnak,
a rádióban tartott előadásai révén közismertté vált, fizikailag és szellemileg
bejárta Európát, Dante fordításáért magas szintű olasz kitüntetést kapott.
1936-ban azonban kiderült gégerákja, környezetével csak a beszélgető füzeten
keresztül érintkezhetett, verseiben pedig megküzdött a halállal.
Az Ősz és tavasz
között című versének fő szervezője az idő, de nem kalendáriumszerűen, hanem
bergsoni módon: az emlékezés különböző síkjainak természeti motívumát személyes
emlékével párosította. Ezzel az egyidejű belső és külső látással halálfélelmét
is kifejezhette. Az ősi hasonlatokkal, példázatokkal kultúrtörténetileg
összegezte az emberi életet, a refrén a középkori haláltáncot idézte meg. a
megállíthatatlan időhöz kapcsolta személyes tragédiáját.
A bekövetkező tavasztól az általános alany személytelenségét
a személyesség váltotta fel, a rémület a költői én halálát, személyes
tragikumát fejezte ki.
Az utolsó versszak száraz tőkéjével visszakapcsolt a kezdő
strófa természeti képéhez, s a halál iszonyatát az ápoló feleség képével
enyhítette. A zárlat a beletörődés a halálba, az emberi létezés velejárójába,
és a gondolatait uraló filozofikus látásmóddal összefoglaló verssé tette ezt
életművében.
A kötet másik nagy verse a Balázsolás, mely közvetlenül a gégeműtét előtt született. Szent
Balázs vértanú a torokfájás gyógyító védőszentje, akinek áldását két gyertyával
idézte fel Babits papja, a költő pedig könyörgésével erősítette meg annak
hatását. A költemény vizuális képe is olyan, mint a költő: nyugtalan, melyben
rímtelen, 12 és 8 szótagos jambusi sorok váltogatják egymást, sok benne a
sorátlépés (enjambement). A gyermeki imaformával indítja a verset, majd a
felnőtt önvádját szólaltatja meg. Szent Balázséval állítja párhuzamba sorsát,
de a vers végén nem annyira az életmentés csodáját, mint inkább a halálba való
belenyugvás bölcsességét kéri a szenttől.
A prófétai szerep végleges vállalására a Jónás könyvében
került sor, mely külön kötetként jelent meg 1937-ben. A bibliai történetet kis
változtatással feldolgozó művét kettősség uralja: hite a prófétai küldetésben
és kételye a küldetés erejét illetően. A feljegyzések és visszaemlékezések
szerint betegsége ellenére vidáman írta a Jónás próféta történetében rejlő
lehetőségek miatt. Számára ekkor már véglegesült, hogy ő sem futhat el
Tarsisba, a sorsát vállalnia kell, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. A
szegények iránti részvéte és személyes szenvedései elfogadtatták vele a
költő-próféta szerepet, és újféle prófétaságot fogalmazott meg a háború előestéjén:
a költőnek ki kell mondania az igazat, de nem kell cserébe a világ pusztulását
várnia. Az 1939-ben írott Jónás imája című versében költészetének
újjászületésért könyörög Jónásként: míg az égi és ninivei hatalmak megengedik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése