2015. április 1., szerda

A költői magatartásforma változása Babits Mihály életművében a Sziget és tenger (1925) című kötet időszakától

Élete
1883. november 26-án született Szekszárdon, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként. Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt, édesanyja Kelemen Auróra művelt, versszerető asszony. Tanulmányait Pesten, Pécsett, a ciszterciek gimnáziumában végezte, majd érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-francia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlat óráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján, Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden dolgozott gimnáziumi tanárként (1906–1908). Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. Az induló Nyugat állandó munkatársa lesz 1908-ban, és ekkor utazik Itáliába, ahol elhatározza az Isteni színjáték lefordítását. 1909-ben első verseskötetével - Levelek Iris Koszorújából - az új magyar költészet első vonalába lép. Ezekben a korai versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a mindenben kételkedő pesszimizmust. 


Babits élete mindvégig az irodalom jegyében telt. Sokszínű és gazdag életműve a tehetség jele, utolsó képviselője volt ő a széleskörűen művelt „poéta doctus”-nak. Nemcsak tudós költő, homo morális: erkölcsi ember is volt, aki filozófiai tanulmányain túl azt belülről élte meg érzelmek és gondolatok kalandjaként. Költő, író, műfordító, a Nyugat szerkesztője és az irodalmi közélet (teljhatalmú) vezetője, akinek hatására gazdagabb lett az irodalom szóban, zenében, gondolatban, tárgyi tudásban és erkölcsben.

A háború és a forradalmak után Babitsot az átéltek annyira felkavarták, hogy ettől kezdve kedélye rendkívüli ingadozásokkal követi a külvilág erőszakos ráhatásáit. Magánéleti válságát - Csinszka kinézte őt második férjének – Tanner Ilona oldotta meg, akit 1921-ben vett feleségül, az asszonyi gondoskodás kedvezően hatott személyes életére. Életük színtere télen Budapest, nyáron az Esztergom-Előhegyen levő „primitív tanya” lett, melyet kibővítettek és a társadalmi élet központjává tették.

 Kétségbe ejtette a trianoni tragédia, de hiába akart visszahúzódni a magánélet szigetére, hogy megőrizze szellemi függetlenségét, az betört életébe: szemlélete elkomorodott. A 20-as és 30-as években megjelenő verseskötetek (Sziget és tenger, Az istenek halnak, az ember él, Versenyt az esztendőkkel, Újabb versek) jól szemléltetik lírájának változását, költői magatartásának módosulását: költészete egyszerűbbé vált, és megértette hogy „a sziget nem elég magas”: mint költő nem vonhatja ki magát az eseményekből.

A Sziget és tenger (1924.) című kötetét hangulatos és patetikus prózavers vezeti be, melyet a Nyugat szerkesztőjeként és a Vörösmarty Akadémia felélesztőjeként kapott újabb hajszára írt válaszul, s amelyben az abszolút erkölcsi törvénybe vetett bizalmát fejezte ki. Azt hirdeti, hogy hisz az életben, az észben, a művészetben, a lélekben, az emberben, saját magában:
                                    …Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem
                                   fogy el.…Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.

 Petőfi születésének 100. évfordulójára írott versében, a Petőfi koszorúi címűben szembefordult a hivatalos államvezetéssel és egybeötvözte közéleti gondjait: a békediktátum miatt ránehezült nemzeti lét fájdalmát és tiltakozását az állam erőszakszervezet ellen. Felszólításával szinte bujtogatott
                                   Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
                                   melyet eszméinek ellensége rádob
                                   emlékére – kőnek!
A költemény utolsó három szakaszában az új nemzedékhez fordul, a magyar ifjúsághoz: tőlük várja a jövő szabadságának megteremtését.

Bár az ország „csonkasága” több versének is a témája, tollforgatása mégsem azonos a hivatalos irredentizmussal, az államhatárok megváltoztatását tekinti az egyetemes erkölcs és jogrend megtiprásának. Hazám című ciklusával hitet tett saját értékei mellett. A magába szállás és a csendes önfelmérés legszebb gyümölcse ez, melynek kompozíciós elve válik a mondanivaló lényegi elemévé:
                                      Röpülj lelkem, keresd meg hazámat!
és a 7 tagvers ezt az invocátiót variálja, melyben nyitósorként ez is változik. Képzeletbeli szárnyalása a szülőházától az országon, majd Európán vezeti keresztül, hogy aztán a záró részben visszakanyarodva a hazához, az otthoni fészekhez, az erkölcsi felülemelkedés, tudatosodás költői víziójába érkezett meg, ahol magába ölelte evilági közösségét, mert tudta: hazája lélekágya a szent Európának. Minden kardcsörtető nacionalizmus ellen tiltakozott, versének allegóriája az élőszó bensőségességével simogatja olvasóit. A liberalizmus szabad kereskedelmi elvével eljátszva, a szél, a fény, az illat és a vihar korlátlan szabadságát állítja szembe a sorompók és vámok politikai korlátjával:

                                   Nevet a föld rajtad, bús vámok igája!
                                   Zenélj, komoly édes dombok muzsikája!
Visszautasította a kultuszminiszter által felajánlott egyetemi katedrát és a kormányhoz közeli Napkelet főszerkesztői állását, Ady és Móricz melletti kiállásával irodalmi vezérként bírálta a hivatalos kultúrpolitikát. Költői erejét a Móricznak ajánlott vers allegóriájában fogalmazta meg, melyben a kurzus – őrült anyaként – nem figyel saját értékeire:

                                   Ragyogj gyémánt, ragyogj! Szükség van a fényre,
                                   szegény őrült asszony útjai elébe;
                                   mert anyánk ő s a miénk minden vesztesége.
                                                                               A gyémántszóró asszony
A kötet Ádáz kutyám című verse is filozófia remekmű, mely fikciója szerint egyoldalú beszélgetés kedves kutyájával, de végül az emberi élet példázatává válik: aki az emberrel játszik.
E kötet első darabja, a Régen elzengtek Sapphó napjai című nemcsak szerelmes vers, figyelemre méltó kórkép is a társadalmi bajokról, ezért költői fegyvertára a szónoki  ráhatás. Az ebből kinövő hitvesi líra a kettes csönd válságait és boldog óráit örökítette meg, de a legegyénibb érzelmekbe is belecsendül a költő erkölcsi küldetéstudata. Nem véletlen, hogy e vers utolsó sora lett következő kötetének címadója.

Az istenek halnak, az ember él (1929.) című kötet hangsúlyos verse A gazda bekeríti házát című, mely a szigetélmény programja: elhatárolja magát a hatalmon lévők világnézetétől, és harcos dacot hirdet. Allegória ez is, a régi eszményeknek, a kultúrával azonos közjó elsőbbségét valló kiáltás verse. A kert allegória: az esztergomi nyári lak felidézése, de a metaforák - léckerítés, dzsidások – mélyebb értelműek, a lírai én védekező életének tüskéi, őrt álló katonák, akik a nyugalmat biztosítják: testőrként kizárják az idegeneket. A ráeszmélés erejével idézi fel a családi kert történetét: a kerítéssel körbevett kertbe menekül a „barbár, gyilkos és hazug” társadalom elől. Önmegszólítással, felsóhajtással élénkíti, látomásba átcsapó asszociációkkal dúsítja az allegória üzenetét. Hagyományőrzése azonban nem politikai állásfoglalás, hanem az erkölcs alkalmazása egy etikátlan társadalmi környezetben.       A Cigány a siralomházban című vers költői fejlődésrajzának öntükröző szimbóluma. Közvetlen, bensőséges vallomás, amelyben egy-egy intenzív képpel felidézi korábbi költői korszakait: az indulás isteni alkotópillanatától a háborúellenes verseken át a jelenig. Ekkor is születnek versek, de önkéntelenül, mint a könny, mert a részvét azok elindítója. A jelen silány, akár városon, akár falun éli meg az ember, s a versek nem segítenek.

A Versenyt az esztendőkkel (1933.) című kötet érdekessége az, hogy előző kötete 8 versét kurzív szedéssel itt is közreadta, az lett a kötettagolás eszköze. Nyitóverse a Mint a kutya silány házában kezdetű vers Ádáz kutyájának sorsát sorolja. A fizikai szenvedés és a tóduló hangok szózatának ellentéte a jeremiádákra emlékeztet, a végkicsengése mégsem csak spirituális: 
                                   „…     Dadogunk, botorkálunk,
                                   de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
                                   dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
                                   követek vagyunk, utat csinálunk.
                                   Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
                                   Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.”

Babitsnál a kimondatlan szó az erkölcsöt és az egyetemes igazságot jelenti, itt, a kötet elején a költői magatartás sztoikusan hősi vetületére céloz. A kötet kompozíciós elveiben a bezártság és a kitörés versei következnek, melyek lírai vallomások az egyéninek és behatároltnak érzett életről. A prófétai küldetés szerepe ebben a kötetben merült fel benne először, mert szükség van rájuk. A szemlélődő prófétai magatartás egyik jelentős verse a Holt próféta a hegyen című, ami egyik lírai önarcképe. A költő Klébelsberg vallás –és közoktatási miniszter szavaira reflektál benne, aki szerint az országnak Koppányok, nem Jeremiásokra van szüksége. Babits a kesergő, mord Jeremiással azonosítja magát, látszólag a bölcs semmittevés változatlanságában töpreng és meditál, mint akinek mindegy, hogy a világ süllyedt el, vagy ő maga lett halott. De a versritmus – a páros rímekkel összefogott kétsoros strófák dünnyögése – visszafogott indulatokat takar. Babits holt prófétája nem egy panteisztikus vagy bukolikus édent állít szembe a rossz társadalmi beidegződéssel, hanem a tenyészet öntudatlan békéjét.

A prózai külvilágba lépett s ott töretlen öntudatával jelenlévő ember erkölcsi választásának drámáját közvetíti a Vers a csirkeház mellől című vers. Konfliktusa a teljes emberé, akinek belső életében az érzelmeken az eszmélkedés, azon pedig a morális kötelesség emelkedik felül – ezeket római számmal elkülöníti egymástól a versben. Test és lélek vitája ez is, mint a korábbi, A kutya a silány házában című verse, de ezt az elkötelezettség drámai feszültségével telíti, mely a világnak hátat fordító, a természet idilljébe menekülő ember, meg a feladat és a gond erkölcsi kényszere között robban ki.        

A Dzsungel-idill a gyermekkori Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át dallamát idézi, s a bejelentett királyi szót a Mint különös hírmondó című verse hozza, mely egyetlen hatalmas mondat. Az esztergomi idill hordozza az ellenségessé vált világ ellentétét,benne van a természet és az emberi sors szimbolikus azonosítása, az öregedő ember tapasztalata, bölcsessége az emberi létről. Különös hírmondó a költői én, mert nem avatkozik bele a napi hírekbe, a hegyi hírnökkel azonosítja magát. A versben megszólaló költő-próféta nagy hír tudója: őrzi az őszt, hallja a fehér tigris tél puha lépteit, és tudja, hogy szőre hulltával eltűnik a tavasz dzsungelében. Az igazi nagy művész rajza bontakozik ki a versből, azé, aki nem egyszeri jelenségekre figyel, hanem az emberi életet magába foglaló természet lényegére, amiben fontos törvényekre talál. A verssorok ritmikai alapját a hexameteres forma adja, amit Babits ebben a versében szabadon használ.

 Kései költészetének darabjait 1937-ben Újabb versek címmel adta közre, melynek fájdalmas, komoly hangulatát a halál fenyegető réme árnyalja. Ekkor már nagyhatalmú szerkesztője a Nyugatnak, kemény kurátora a Baumgarten-alapítványnak, a rádióban tartott előadásai révén közismertté vált, fizikailag és szellemileg bejárta Európát, Dante fordításáért magas szintű olasz kitüntetést kapott. 1936-ban azonban kiderült gégerákja, környezetével csak a beszélgető füzeten keresztül érintkezhetett, verseiben pedig megküzdött a halállal.

Az Ősz és tavasz között című versének fő szervezője az idő, de nem kalendáriumszerűen, hanem bergsoni módon: az emlékezés különböző síkjainak természeti motívumát személyes emlékével párosította. Ezzel az egyidejű belső és külső látással halálfélelmét is kifejezhette. Az ősi hasonlatokkal, példázatokkal kultúrtörténetileg összegezte az emberi életet, a refrén a középkori haláltáncot idézte meg. a megállíthatatlan időhöz kapcsolta személyes tragédiáját.
A bekövetkező tavasztól az általános alany személytelenségét a személyesség váltotta fel, a rémület a költői én halálát, személyes tragikumát fejezte ki.
Az utolsó versszak száraz tőkéjével visszakapcsolt a kezdő strófa természeti képéhez, s a halál iszonyatát az ápoló feleség képével enyhítette. A zárlat a beletörődés a halálba, az emberi létezés velejárójába, és a gondolatait uraló filozofikus látásmóddal összefoglaló verssé tette ezt életművében.

A kötet másik nagy verse a Balázsolás, mely közvetlenül a gégeműtét előtt született. Szent Balázs vértanú a torokfájás gyógyító védőszentje, akinek áldását két gyertyával idézte fel Babits papja, a költő pedig könyörgésével erősítette meg annak hatását. A költemény vizuális képe is olyan, mint a költő: nyugtalan, melyben rímtelen, 12 és 8 szótagos jambusi sorok váltogatják egymást, sok benne a sorátlépés (enjambement). A gyermeki imaformával indítja a verset, majd a felnőtt önvádját szólaltatja meg. Szent Balázséval állítja párhuzamba sorsát, de a vers végén nem annyira az életmentés csodáját, mint inkább a halálba való belenyugvás bölcsességét kéri a szenttől.


A prófétai szerep végleges vállalására a Jónás könyvében került sor, mely külön kötetként jelent meg 1937-ben. A bibliai történetet kis változtatással feldolgozó művét kettősség uralja: hite a prófétai küldetésben és kételye a küldetés erejét illetően. A feljegyzések és visszaemlékezések szerint betegsége ellenére vidáman írta a Jónás próféta történetében rejlő lehetőségek miatt. Számára ekkor már véglegesült, hogy ő sem futhat el Tarsisba, a sorsát vállalnia kell, mert vétkesek közt cinkos, aki néma. A szegények iránti részvéte és személyes szenvedései elfogadtatták vele a költő-próféta szerepet, és újféle prófétaságot fogalmazott meg a háború előestéjén: a költőnek ki kell mondania az igazat, de nem kell cserébe a világ pusztulását várnia. Az 1939-ben írott Jónás imája című versében költészetének újjászületésért könyörög Jónásként: míg az égi és ninivei hatalmak megengedik…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése