A francia
klasszicista dráma legfényesebb fejezete Moliere (1622 - 1673) Polgári neve
Jean Baptiste Poquelin volt, a felvett név "Kedveske" jelentésű,
szerelme becézte így. A vígjátékok mestere volt, Shakespeare mellett a modern
európai színjátszás megteremtője lett.
Apja kárpitos
volt, királyi inas, ezt a címet Moliere is örökölte, időnként gyakorolta is az
ezzel járó teendőket. Apja azonban jó iskolákba járatta, hogy jogászt faragjon
belőle, de fiát elcsábította a színház. A Bejart - társulattal becsavarogta
Franciaországot, majd visszatérve Párizsba szerzőként is híressé vált.
Tehetségét azonban nem tudta pénzre váltani, egész élete küzdelem volt, először
a szegénységgel, majd a betegséggel. Mint minden bohém, ő is vágyódott a
csendes házi boldogság után. 1662-ben megnősült, színésznő szerelmének lányát
vette feleségül, aki maga is színésznő volt. Családi élete azonban nem lett
sikeres, irigyei és ellenfelei válogatott vádakkal gyötörték, még azzal is
meggyanúsították, hogy saját gyermekét vette feleségül. Műveit azonban nem
tudták kikezdeni, s halála is méltó volt hozzá: a színpadon, A képzelt beteg
előadása közben lett rosszul. Végigjátszotta az előadást, hogy a nézők ne
csalódjanak és a díszletező munkások is megkaphassák aznapi bérüket. Alighogy
hazaért, nemsokára meghalt.
A Moliere - i
színházban már alkalmazták az előfüggönyöket, voltak díszletek, jelmezek,
látványos jelenetek. Vígjátékaiban követte a klasszicista szabályrendszert:
műveiben tartotta magát a hármas egységhez, (egy nap alatti cselekmény, egy
helyszínen, egy konfliktussal). Darabjai 5 felvonásból álltak, az első három az
előkészítést jelentette (expozíció, bonyodalom, a cselekmény kibontakozása), a
4. volt a tetőpont (összeütközés), és az 5. tartalmazta a megoldást. Ezzel a
drámai megoldással találkozunk majd a következő évszázadok színházaiban is.
Követte az ókori
szerzőket (Plautus, Terentius, Arisztophanesz), sokat merített a francia
rögtönzéses commedia dell' arte-ből és a vaskos humorú vásári komédiából
(farce), de hatottak rá Shakespeare vígjátékai és a barokk Lope da Vega
művészete is. Célja - mint a klasszicistáké - kettős volt: gyönyörködtetni (a
nézőket megnevettetni) és tanítani akart. A bűnök leleplezésével az emberek
jobbítását célozta: "nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a
világ szemében" - vallotta. Bár vígjátékai erősen kötődtek korához,
típusteremtő ereje, nagyszerű stílusa és humora miatt ma is a sikeres szerzők
közé tartozik. Kedvelt eszköze volt a túlzás: szereplőinek jelleme mindig
eltért a köznapitól, a természetestől, az értelmestől. Moliere polgári szerző,
hősei a 17. sz-i polgárok: műveletlenek, sznobok, kapzsik, uzsorások, széplelkű
moralizálók, ma is vannak ilyenek. Szereplői igazi típusok: a képmutató
(Tartuffe), a csábító (Don Juan), a pénz rabja (Fösvény), a hipochonder (A
képzelt beteg), a kompromisszumra képtelen (Embergyűlölő) Kritikája még arisztokratikus,
iróniája nevelő célzatú. Komédiáival javítani akart az emberi hibákon,
gyarlóságokon. "Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!" - tanította.
Minden idők
legnagyszerűbb komikai darabjának tartott műve a legismertebb Moliere darab. A
Tartuffe (1664) tipikus klasszicista vígjáték, egyetlen helyszínen (Orgon
lakása) egyetlen nap alatt játszódik és egyetlen konfliktus - a képmutatás -
körül bonyolódik. Felfedezhető benne a cselvígjáték, a rögtönzés, de alapvetően
a helyzet - és jellemkomikumra épülő mű, hiszen a hős belső tulajdonságai,
beszéde, viselkedése miatt vált nevetségessé. Ennek kibontására 5 felvonásra
volt szüksége Moliernek. A főhős aljas szándékkal hálózta be a gazdag Orgon
családját, hogy kiforgassa vagyonából. Orgon és Pernelle asszony butaságának
köszönhetően majdnem el is érte célját, a szerző csak dramaturgiailag
indokolatlan eszközzel - a rendőrbiztos megjelenésével - tudta a történetet
megfordítani. Ez a vígjátékok csodás befejezésének polgári változata, melyben
szerepet játszhatott Moliere - nek XIV. Lajossal való lojalitása is, aki
többször megvédte és játszani engedte a sokak által kifogásolt szerzőt. Művét
1664-ben az udvar előtt mutatta be, ekkor még szerzetesi ruhát hordott a
címszereplő, de később levetették vele, hogy általánosabbá váljon a figura. De
Párizs érsekének követelésére XIV. Lajos kénytelen volt betiltani a színművet,
pedig ő is szívesen olvasta fel olyan közönség előtt, amiben egyházi méltóságok
is voltak. 1669-től azonban ismét kedvelt darabja lett a színházaknak.
A
komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minősége a
komikum, olyan értékszerkezet, melyben értékhiány lepleződik le,mely nevetséges
hatást kelt a bírálat eszköze. Hősei átlagos alakok, akiknek negatív vonásaikat
értékesként tüntetik fel. Legfontosabb eszköze a túlzás, cselekményében sok a
valószerűtlen fordulat, véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű.
Komikus konfliktusra épül a darab, melyben kisszerű hősök ütköznek, melyben
elbuknak. A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben
nyilvánul meg(az álérték válik nyilvánvalóvá).A komikum magva;egy
túlhaladott,visszahúzó jelenség,hiba bemutatása,mellyel szemben a néző fölényt
érez.Alaptípusai a helyzetkomikum és a jellemkomikum. Jellemei
típushősök, egy szereplőhöz egy jellem tartozott, a darabok állandó szereplője
az író szócsöve, a rezonőr. Fontos eszköze a túlzás, mely elsősorban a
jellemábrázolásban jelenik meg. Gyakran a drámái során eljutunk arra a pontra, ahol már
nem lehet nevetni, a mű tragikomikussá válik . A színészek csak a cselekmény
vázlatát kapták meg, melyben csak a darab lényeges fordulópontjai találhatóak.
Az I.
felvonásban minden fontosabb szereplővel megismertetett bennünket a szerző.
Goethe csodálta ezért Moliere-t: "Micsoda expozíció! Egyedülálló a
világon, ez a legjobb és legnagyobb, ami ezen a téren létezik. Nyomban,
kezdettől fogva minden roppant jelentős, valami elkövetkezendő fontosabbra
enged következtetni." Orgon befogadta házába az éhenkórász, álszent
Tartuffe - öt, ezzel pokollá tette családja életét. A szereplők már két táborra
oszlottak aszerint, hogy Tartuffe hívei (Orgon, Pernelle) és ellenfelei
(Dorine, Damis). A II. felvonásban a hazatérő Orgon közlölte lányával, hogy
Tartuffe - nek szánta. Marianna ellenállása erőtlen, szerelmével. Valérral is
összeveszett. A szókimondó szobalány, Dorine próbálta felpiszkálni, gazdájával
is szembeszállt .A III. felvonásban találkozunk először a címszereplővel, aki
szerelmet vallott Elmirának. Orgon fia kihallgatta őket, de apja nem hitt neki,
kitagadta és vagyonát Tartuffe-ra íratta. A IV. felvonásban sógora, Cleante
próbálta jobb belátásra bírni, de észérvekkel sem sikerült neki. Ekkor Elmira
csapdát állított Tartuffe -nek, férjét elbújtatta az asztal alatt, hogy
megbizonyosodjon védence igazi arcáról: Orgon hallhatta meg
"testvére" véleményét róla:
Orgon ki akarta
utasítani a házából, de ekkorra már Tartuffe - é minden. A V. felvonásra
Tartuffe félelmetes figurává vált. Kiderült, hogy Orgon kompromittáló iratokat
bízott rá, emiatt feljelentette, és Lojális úr is megjelent a végrehajtási
végzéssel. Mielőtt azonban Orgon elmenekülhetne, Tartuffe egy rendőrrel tért
vissza. S a befejezés mégis rendbe hozott mindent: Tartuffe-t tartóztatta le a
rendőr, akiről kiderült, hogy régóta körözött szélhámos és a király
megbocsátott Orgonnnak.
Ez a komédia - a
kor dramaturgiai szokásától eltérően - sokszereplős, a hősök egymással való
viselkedésük közben mutatják meg egymást és a már kialakult viszonyokat. A
részletes expozíció következménye a címszereplő késleltetett színrelépése. Ez
is új vígjátéki elem, csakúgy, mint a kívülről jött betolakodó
cselekménymozgató szerepe.
A kitűnő
megfigyelő és gazdag élettapasztalattal rendelkező Moliere
"alapanyaga" az emberi természet. Alkotásmódjában a természetesség
vezette. Átvette a farce - sablont: a halványnak ábrázolt fiatal szerelmesek a
cserfes szolgáló segítségével egymáséi lehetnek az akadékoskodó öregek
ellenére, de át is alakította őket, mert fő célja egy komikus és veszélyes
típus bemutatása volt. Nála a központi figurák eleve hibás jellemük
illusztrálását szolgálták, a többi szereplő pedig éppen az erőszakos szándék
megvalósulását szeretné megakadályozni. Ebben a zárt rendszerű műben a szerző a
valóságból csak azt emelte ki, ami ennek az illusztrálására szolgált. Nem
ismerhetjük meg emiatt Orgon foglalkozását, előéletét, bizonytalan Tartuffe
származása is. Beszélő neve - képmutató, álszent - azonban sokat előrevetít
jelleméből is.
Az eseménysor
célra irányuló események láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek közt zajló
cselekmény egységét. A válságban lévő polgári család meglévő ellentéteit - apa
- gyerek, anyós - meny, mostohaanya - gyereke, - azonban nem mélyítette, nem is
bontotta ki. A férj és feleség közötti viszony is meglehetősen hideg, a 2 napos
távollétből hazatérő férj nem is érdeklődött a betegeskedő feleség hogyléte
iránt és a ládika titkát is Cleante-nak fedte fel. Danis is Cleante-től,
mostohaanyja bátyjától kért segítséget, hogy a szerelmesek, Marianna és Valér
házassága kiteljesedhessen. A főszereplőről már megjelenése előtt sok ismeretre
tett szert a néző, várta megjelenését, de igazi jelleméről nem tudott véleményt
alkotni, mert az csak Elmirának tett szerelmi vallomásakor lepleződött le.
Ezután felgyorsultak az események és csak a csoda segített a helyzet
megoldásában: a rendőrtiszt az álnéven bujkáló csalót, Tartuffe-öt tartóztatta
le, és Orgon üldözött barátjáról is kiderült, hogy a király már régen
megbocsátott neki. A fő konfliktussal párhuzamosan futó generációs vita és a
fiatalok szerelme is ezzel nyert megoldást.
A banális
cselekmény kevés lenne a különböző formákban megjelenő komikum a kidolgozott
részletek, friss ötletek nélkül a mondanivaló kiteljesítéséhez. Moliere
egyaránt épített darabjában a jellem és a helyzetkomikumra. Sokszínűen aknázta
ki ez utóbbinak a lehetőségét a darabban, a jellemkomikummal leplezte le
Pernelle és Orgon mellett Tartuffe -öt, akinek szavai és tettei közötti
ellentétet használta fel erre. De többször élt a jellemkontraszt bizonyító
erejével is. (Cleante - Orgon, Cleante - Tartuffe vitája) A helyzetekből adódó
komikumot is kihasználta, melynek lehetőségeit az előadások még fokozni is
tudták. A komikum sajátos formáját, a paródiát alkalmazta Dorine -nál, aki
Orgon stílusában dicsérte Mariannak Tartuffe -öt, hogy ráébressze Valér
értékeire. A farce hatása abban a tragikus jelentben érezhető, amikor Orgon
Tartuffe mellé térdelt, átölelte a vállát, szidta fiát és engesztelte
"testvérét"
Moliere számos
jelenetet megkettőzött, más szereplőkkel, más szituációkban is megismételte.
Tartuffe szerelmi vallomását mind a két alkalommal kihallgatták, de másodjára
ellentétes hatást váltott ki. A jellempárhuzamokat, a késleltetést, a
helyzetből adódó komikumot - Dorint szemérmetlenséggel vádoló Tartuffe kezdte
el ostromolni Elmirát, vagy az asztal alatt bujkáló Orgont észrevéve hogyan
váltott Tartuffe viselkedésében, stb. - jól egészítette ki a nyelvi humor,
mindezek teszik ma is frissé a darabot.
Tartuffe összetett,
álszent, kártékony figurája a kezébe kerülő hatalomtól még veszélyesebbé vált,
tettei alapján tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. Annyira
beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már őszintén játszotta. Ennek is
dramaturgiai szerepe volt, így, csakis így válhatott komikussá. De a darabban a
leleplezés is kettős, Moliere nemcsak a kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus
Tartuffe-t, hanem a zsarnok apát is leleplezte, aki saját akaratát
érvényesítette a családban, pedig elvakultabb és hiszékenyebb, mint
családtagjai. Az ő jellemkomikumi megkettőzése az anyja, egy náluk is
áhítatosabb ember csodálata miatt valós vallásosságukat eltúlozva váltak az
álszentség áldozatává. Tartuffe is megkettőződött a képmutató Lojális úr
személyében, ezzel a típus variációit megismertethette Moliere. Dorine csak
addig lehetett fontos szereplő, amíg a fiatalok szerelmi félreértését kellett
elrendeznie, ahogy válságosra fordult a helyzet, már nem tudott segíteni.
Elmira nem családbeli szerepe, hanem dramaturgiai funkciója révén lépett a
helyére, de Orgon elvakultsága miatt már Tartuffe nem leplezhető le holmi
cselvetésekkel. A kisemmizett családot pedig csak a csodával - a királyi
döntéssel - lehetett megmenteni, hiszen az egész család a tragikus összeomlás szélére
került. A befejezés vígjátéki konvenció, de az író - aki XIV. Lajos személyes
elkötelezettje - hitte is, hogy az igazságos királynak, a rendnek kell
uralkodnia.
Moliere elítélte
kora erkölcsi világát, írói értékrendjében a családi összetartozás pozitív
értéke is ott volt, az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi
szabadság akkor alakuló értékét is hirdette. Saját értékítéletét,
emberismeretét észrevétlenül csempészte be műveibe, Pernelle gyanús és
ellenszenves az első pillanattól amiatt, hogy mindent ócsárolt környezetében,
és Orgon alakja is alkalmatlan az első perctől komoly családfői szerepre,
hiszen nem azok érdekeit képviselte, akikért felelős volt. Minden darabjában
feltűnt a rezonőr alakja - ebben Cleante - aki az írót képviselte higgadt
tisztánlátásával, józan kritikájával, és ha nem is tudta befolyásolni a
helyzetet, a szerző reflexióit pontosan összegezte.
Magyar színpadon
a XIX. században jelent meg ez a darab, Fekete Soma és Kazinczy Gábor
fordításában, de azóta is töretlen sikerrel játsszák Jankovich Ferenc, Vas
István és újabb fordításokban is. Ódry Árpád, Major Tamás és Kállay Ferenc
emlékezetes Tartuffe alakítását megőrizte a színházi emlékezet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése