Író,
műfordító. 1929. november 9-én született Budapesten, zsidó családban. 1944-ben
Auschwitzba deportálták, majd onnan Buchenwaldba. A koncentrációs táborok
felszabadulása után, 1945-ben visszatért Magyarországra. A háború után fizikai
munkásként dolgozott. 1948-tól a budapesti Világosság újságírója volt, de
1951-ben, mikor a lap párthű lett, felmondtak neki. Elsősorban olyan németnyelvű
szerzőket fordít, mint Nietzsche, Freud, Wittgenstein és Canetti, akik műveire
is hatással vannak. Első regénye, az auschwitzi és buchenwaldi élményeire épülő
/Sorstalanság/ 1975-ben látott napvilágot.
A regény főhőse Köves Gyuri, egy pesti kamasz fiú (az író
alteregója), akit a náci haláltábor szörnyű
tapasztalatai érlelnek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi
életéhez. Köves Gyuri szemszögéből látjuk a dolgokat. A lágerregények
megszokott nézőpontjával ellentétben itt. egy 15 éves fiú naiv, gyermekei
szemével látja az olvasó a holokausztot,
nem pedig a visszatekintő felnőtt szemszögéből.
A regény főhőse egyféle tapasztalatlansággal,naiv rácsodálkozással számol be élményeiről. A történetbe reflexiók, értékítéletek, azesemények
morális értelmezése nem keveredik. A regény tárgyszerű, már-már
dokumentaristastílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését adja. Az olvasó tudja, hogy az íróévekkel az esemény után, felnőtt
korában írhatta meg a történetet, de mégis úgy érzi, mintha először élné át az
egészet, és nem tudná, hogy mi lesz az egésznek a következménye.
Ennek eredményeképpen az olvasóval is elfeledteti utólagos
tudását. Belehelyezkedünk Köves Gyuri látókörébe, és fokozatosan döbbenünk rá a
valóságra. Kövessel együtt végig kell mennie az olvasónak is a szörnyű felfedezéseken. Az olvasó úgymond
útitársa lesz az elbeszélőnek. Ennek a naiv perspektívának
köszönhető, hogy a holokausztot nem, mint múltbeli, lezárt, elfelejthető
dolgot ábrázolja, mint általában a visszatekintő lágerregények teszik. Azáltal, hogy ismeretlenként mutatja be az
ismertet, teljesen új értelmezési lehetőséget ad, mivel az olvasó
végigmegy az elbeszélővel az egész történeten, s közben át kell értelmeznie
eddigi tudását, és személyes tapasztalatként kell átélnie a koncentrációs
táborok világát.
Hogyan
alakul át Gyuri személyisége?
Auschwitzba érkezésekor még
szabad embernek érzi magát, a már ottlévőket látja fegyenceknek, raboknak,
zsidóknak. Még imponál neki a tábor rendezettsége. A zsidósághoz és a
magyarsághoz való viszonya a továbbiakban is kérdéses marad. Buchenwaldban
pedig a magyarsága miatt éri meg-különböztetés. A hovatartozás problematikáját
elhomályosítják a fiziológiás szükségletek, az éhség, fáradtság, gyengeség.
A főhős a saját nevét soha nem
mondja vissza. Az elbeszélő a koncentrációs tábor világát gyermekien naiv
távlatból mutatja be. A jelen idejű elbeszéléssel éri el az író, hogy az olvasó
is fokozatosan tapasztalja meg azt a világot, és így semlegesíti az utólagos
ideológiai megfontolásokat. (Nem érzékeli a veszélyt, imponál a rend, azt
hiszi, hogy németországi munka egy értelmesebb életet hozhat, csak később
döbben rá a végveszélyre).
A regény stílusának sajátosságát
az adja, hogy megnyilatkozásából hiányzik az érzelmi indíttatás,
távolságtartása azzal is magyarázható, hogy szülei válása, átmeneti intézeti
neveltetése védekezést alakított ki személyiségében, az érzelmi kötődéssel szemben.
Nem természetes a tartozás sem a családhoz, sem a közösségekhez. Ezzel az
életúttal elveszik Gyuritól a döntés jogát, és a címül szolgáló sorstalanság
lényegét ebben látja az író.
A főhőst a biztos halál tudatában
váratlanul éri a csodaszerű megmenekülés, ugyanúgy váratlanul, mint az
elhurcolás. A legmegrendítőbb pillanat az, mikor szinte honvágyat érez a tábor
szabályos rendje iránt. A legfőbb tapasztalat a megérkezés után az, hogy a
visszatérők és az itthon maradottak között kölcsönös az értetlenség. Gyuri
számára elfogadhatatlan a felejtés.
A cím:
Az író célja nem a holokausztot
ábrázolni, hanem a sorstalanságot: azt, hogy miként veszti el az ember a
személyiségét, hogyan lesz belőle először egy szám, aztán áldozat.Az Auschwitzon túli ember már nem hihet a világ
sorsszerű előrehaladásában, sorstalan emberré válik. Köves számára a szabadság más:
„ha
sors van, akkor nem lehetséges a szabadság... ha viszont szabadság van, akkor
nincs sors, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors”. Az a sors, amit
végigélt, nem az övé volt, hisz külső erők irányították; szabad csak akkor
lehet az ember, ha választhat, ha maga alakítja a sorsát. Ő nem
választotta, csak elszenvedte sorsát.
A
SORS = a választás szabadsága - a SORSTALANSÁG = a választás szabadságának
hiánya: „ha a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként…. Ezt
nevezném sorstalanságnak.”
Köves
Gyuri, a regény főhőse, ezt így fogalmazza meg: „Végigéltem egy adott sorsot.
Nem az én sorsom volt, de én éltem végig…”
Másféle
értelmezés is lehetséges ugyanakkor: a sorstalanság
fogalma a gyökértelenség, identitásválság szinonimájaként is
interpretálható. A főhős mind családi, mind vallási tekintetben „sodródik”.
Kötődése szüleihez laza (intézetben is élt), kívülről szemléli, nem képes
értelmezni zsidóságát és társadalmi hovatartozását, a „haza” és az „otthon”
emléke, az oda való visszatérés reménye – Citrom Banditól eltérően– nem jelent
számára megtartó erőt, fogódzót a lágerben.
Nehézsége, furcsasága:
· nehezen
azonosítható a nézőpontja és az értékrendje
· nem ad
biztos fogódzkodókat, nem engedelmeskedik a sémáinknak,
a sablonjainknak (pl.: a jól bevált bűnösök – ártatlanok sémának)
· hiányzik
belőle az erkölcsi felháborodás, amit a téma megkívánna
· Gyuri természetesnek veszi a
koncentrációs táborok világát, ahol – bár mostohák a feltételek – a boldog
pillanatok sem hiányoznak
A Sorstalanság
tárgyát tekintve tehát holokauszt-regény, egy magyar, zsidó kamasz fiú
deportálásának megrendítő erejű, a megértést önmaga határaival szembesítő
története. Egy tragikus eseménysor konstatálása, történelmi vádirat a feledés
ellen – mintegy három évtizeddel a deportálások és a magyar zsidóság nagy
részének elpusztítása után. Cselekménye rekonstruálható és kivonatolható, az olvasása
látszólag könnyen „bevégezhető”, s ez bizonyos mértékig széles körű hatását is
magyarázza.
A Sorstalanság
nagyon is drámainak mutatja a nyelv konvencionalitását, nagyon is
csapdaszerűnek a szavak és a dolgok laza viszonyát, a nyelv létesítő erejét, a
nyelvhasználat, a szókincs szabta kiszolgáltatottságot. Kertész regénye
fellazítja a referenciális jelölés rendjét, s nagymértékben a jelek
csereáramlását, a nyelv idézettség-effektusát teszi meg az értelemképződés és
-rombolódás alapjául.
Az
esetlegességnek való kiszolgáltatottság, a múltban gyökerező elvárások alapján
felfoghatatlan jelen tapasztalata jellegzetes eleme a Sorstalanságnak, s ez a
vonás az élettörténetek alakításának „a szerencse forgandóságára épülő ősi (még
antik) naív formájához” közelíti a regényt.
Köves Gyuri a
koncentrációs táborban nem emlékezett, hanem létezett, nem a kiválasztott nagy
pillanatokat élte meg, hanem a jövő ismerete nélkül az egészet. Ez a lineáris
cselekményvezetés ezért nagyon fontos, segítségével a regény szerkezeti elemei
könnyedén felismerhetővé válnak. Az expozícióban a főhős apjának
munkaszolgálata más irányba fordítja a fiú életét is: a pesti gimnazistából
gyári munkás lett, aki Csepelen ismerkedett a másféle élettel, miközben kezdte
felfedezni önmagát is. A bonyodalom "a kissé furcsa eset", amikor az
autóbuszról leszállított főhőst sorstársaival együtt Auschwitz felé irányítják.
Ebből következik a cselekmény kibontakozása: a táborhoz vezető út, a rabsors
mozzanatai, a lágerbeli élet, melyet Köves Gyuri monológja közvetít számunkra.
A regény tetőpontját a főhős megbetegedése jelenti, s a megoldást hazatérése
hozza, de sajátos végkicsengéssel.
Az író egyetlen
folyamatként ábrázolta az egészet, beleírta a regénybe saját emlékeit, s azt
is, amit manapság a táborokról lehet tudni. S ennél többet is, mert Kertész
Imre azt is tudta, hogy a diktatúra hogyan használta ki és fordította az ember
ellen magát az emberi természetet. A "mély
érzelmekkel és komoly felelősségtudattal rendelkező ifjú" társai közt vált
a 64921-es fogollyá. Az út elején a sorstársak csak jelzésszerűen emelkedtek ki
a tömegből: "Szakértő", "Selyemfiú",
"Bőrdíszműves", "balszerencsés ember", "dohányzó
fiú", de a táborbeli barát - aki a túlélésre megtanította - már
"beszélő nevet" viselt (Citrom Bandi), mint ahogy a rabkórházban
körülötte tevékenykedő politikai foglyokat is nevesítette: Pjetyka, Zbisek,
Bohús. Őket azonban nemcsak a piros háromszög, a politikai foglyok táborbeli
jele különböztette meg a zsidóktól, hanem egész viselkedésük, amivel vállalták
a kockázatot, s amivel igazolást kerestek életükre, ottlétükre. (Történelmi
tény, hogy Buchenwaldban a belső ellenállás is jelentősen hozzájárult az
emberibb körülményekhez, a felszabadításhoz.) A főhős számára nagyon fontosak a
társak, hiszen együtt élik át a mindennapokat, s mindegyik sors más példát
hordoz a főhős számára. Citrom Banditól, aki már munkaszolgálat után került a
koncentrációs táborba, megtanulta mindazon bölcsességeket, amelyek a túlélést
szolgálták (mosakodás fontossága, a fejadag egyéni beosztása, mikor sűrűbb a
leves a kondérban, mire való kapca, stb.)
A
főhős hamar hozzászokott az új helyzethez: a megérkezést követő zűrzavar után
gyorsan elaludt, az első alkalommal ehetetlennek talált levest később szó
nélkül megette, s kedvencei is lettek az ételsorban. Felfedezte azokat a
pillanatokat, amelyekben nem fogoly, hanem önmaga is lehetett. Alakjával azt
láttatta meg Kertész, hogy az ember képességeivel a lágerben is gyökeret tud
ereszteni, hiszen az élet nem egyéb, mint a helyzetek felmérése és a hozzájuk
való alkalmazkodás. Az itt töltött napokon jött rá, hogy mindenkinek egyéni
képességén múlik minden.
Az új
élethelyzetben újragondolta addigi életét. A rabság más dimenzióba helyezte
szabad életének mozzanatait - a fölkelést, az iskolai szorongásokat, a rossznak
tartott ebédeket, a szülők vitáját - gondolatban átértékelt és jóvátett
mindent. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megerősödött a túléléshez feltétlenül
szükséges belső békéje. Mindezt azonban megzavarta betegsége, egyféle gépiesség
váltotta fel addigi küzdőszellemét, feladta önmagát. A testén kijövő keléseket
először érzéstelenítés nélkül kivágták, csak később vitték át a tábor
kórházába. Az ottani másféle hangnem vezette vissza Köves Gyurit az emberibb
élethez. Apró dolgok ezek Kertész regényében: paplan, lepedő, nagyobb priccs, s
a mogorva francia főorvos, aki mindenkinek adott naponta egy-egy szem
kockacukrot, s aki értette a nyelvét, az kettőt kapott. Köves Gyuri ebből is
mindjárt levonta a tanulságot, amire odahaza is mindig okították, hogy mennyire
hasznos dolog a műveltség, s kiváltképpen az idegen nyelvek ismerete,
csakugyan.
Amit átélünk,
"sorstalanul" tesszük, hiszen nem tudjuk előre, mi vár ránk a
folyamat során. Kertész logikája jól érvényesül a fenti sorokban: a résztvevők
nem tehettek a megtörténtek ellen semmit, mert bármit tenni éppoly esztelenség
lett volna, mint az, hogy ellenállás nélkül sodródtak. De a közbülső idő mégis
fontos, mert abban mindenki megtette a maga lépéseit akár itthon volt, akár a
lágerben. Ez az abszurd megvilágosodás a regény lélegzetelállító része, a mű
egyik fontos üzenete:
,,Semmi sem igaz, nincs más vér és semmi...csak az adott helyzetek
vannak, és a bennük levő újabb
adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én
éltem végig - és sehogyan
sem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valamihez oda, valamihez
hozzá kell illesztenem, most már elvégre is nem érhetem be annyival, hogy
tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt,
netalántán...”
A regény fontos
kulcsszava a "természetesen" szó, mely a Sorstalanság nyelvének
esszenciája, de ez hordozza a regény iróniáját is. Imbolygó, indázó, különös
mondataiban döbbenetes erővel szólaltatta meg azt a 15 éves gyerek - felnőttet,
akinek a világról való tudása néha a 3 évesek szintjét sem érte el, de a 70
évesek bölcsességével tudott reagálni a vele történtekre. Hangja nemcsak
nézőpontja miatt különleges, de szókincsében is olyan jellegzetes, a mű
hatásának egyik hordozója. A "szerzői név" is nagy szerepet kapott az
értelmezésben, s a mű hitelét nagyban erősíti, hogy Kertész Imre maga is átélte
a főhős tapasztalatait, írói megszólalásai összefüggnek a főhős szavaival.
Innen van a regény sajátos alaphangja: a beleélő, a történeteket megértő,
dermesztő iróniájú magatartás. Köves Gyuri nagyon is gyorsan magáévá tette az
ottani logikát: amikor szelektálásnál egy öreg embert a munkára alkalmasok közé
soroltak, "nem volt túl elégedett" megjegyzéssel fogadta.
A megengedő -
relativizáló töltelékszavakkal (ilyeténképpen, valamelyest, utóvégre, persze,
netalántán, stb.), a körülményeskedő mondatszerkezetekkel, a szokatlan
szórenddel fejezte ki a főhős önmegnyugtató téblábolását. Ez a "csinált
nyelv" nélkülözhetetlen eszköze annak, hogy a természetelleneshez torzuló
emberi tudaton végbemenő erőszakot felfogjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése