2015. április 1., szerda

Az emberi kiszolgáltatottság művészi ábrázolása Kertész Imre Sorstalanság című regényében

Író, műfordító. 1929. november 9-én született Budapesten, zsidó családban. 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd onnan Buchenwaldba. A koncentrációs táborok felszabadulása után, 1945-ben visszatért Magyarországra. A háború után fizikai munkásként dolgozott. 1948-tól a budapesti Világosság újságírója volt, de 1951-ben, mikor a lap párthű lett, felmondtak neki. Elsősorban olyan németnyelvű szerzőket fordít, mint Nietzsche, Freud, Wittgenstein és Canetti, akik műveire is hatással vannak. Első regénye, az auschwitzi és buchenwaldi élményeire épülő /Sorstalanság/ 1975-ben látott napvilágot.

A regény főhőse Köves Gyuri, egy pesti kamasz fiú (az író alteregója), akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érlelnek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. Köves Gyuri szemszögéből látjuk a dolgokat. A lágerregények megszokott nézőpontjával ellentétben itt. egy 15 éves fiú naiv, gyermekei szemével látja az olvasó a holokausztot, nem pedig a visszatekintő felnőtt szemszögéből.  A regény főhőse egyféle tapasztalatlansággal,naiv rácsodálkozással számol be élményeiről. A történetbe reflexiók, értékítéletek, azesemények morális értelmezése nem keveredik. A regény tárgyszerű, már-már dokumentaristastílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését adja. Az olvasó tudja, hogy az íróévekkel az esemény után, felnőtt korában írhatta meg a történetet, de mégis úgy érzi, mintha először élné át az egészet, és nem tudná, hogy mi lesz az egésznek a következménye. Ennek eredményeképpen az olvasóval is elfeledteti utólagos tudását. Belehelyezkedünk Köves Gyuri látókörébe, és fokozatosan döbbenünk rá a valóságra. Kövessel együtt végig kell mennie az olvasónak is a szörnyű felfedezéseken. Az olvasó úgymond útitársa lesz az elbeszélőnek. Ennek a naiv perspektívának köszönhető, hogy a holokausztot nem, mint múltbeli, lezárt, elfelejthető dolgot ábrázolja, mint általában a visszatekintő lágerregények teszik. Azáltal, hogy ismeretlenként mutatja be az ismertet, teljesen új értelmezési lehetőséget ad, mivel az olvasó végigmegy az elbeszélővel az egész történeten, s közben át kell értelmeznie eddigi tudását, és személyes tapasztalatként kell átélnie a koncentrációs táborok világát.

Hogyan alakul át Gyuri személyisége?

Auschwitzba érkezésekor még szabad embernek érzi magát, a már ottlévőket látja fegyenceknek, raboknak, zsidóknak. Még imponál neki a tábor rendezettsége. A zsidósághoz és a magyarsághoz való viszonya a továbbiakban is kérdéses marad. Buchenwaldban pedig a magyarsága miatt éri meg-különböztetés. A hovatartozás problematikáját elhomályosítják a fiziológiás szükségletek, az éhség, fáradtság, gyengeség.
A főhős a saját nevét soha nem mondja vissza. Az elbeszélő a koncentrációs tábor világát gyermekien naiv távlatból mutatja be. A jelen idejű elbeszéléssel éri el az író, hogy az olvasó is fokozatosan tapasztalja meg azt a világot, és így semlegesíti az utólagos ideológiai megfontolásokat. (Nem érzékeli a veszélyt, imponál a rend, azt hiszi, hogy németországi munka egy értelmesebb életet hozhat, csak később döbben rá a végveszélyre).
                                                                                                  
A regény stílusának sajátosságát az adja, hogy megnyilatkozásából hiányzik az érzelmi indíttatás, távolságtartása azzal is magyarázható, hogy szülei válása, átmeneti intézeti neveltetése védekezést alakított ki személyiségében, az érzelmi kötődéssel szemben. Nem természetes a tartozás sem a családhoz, sem a közösségekhez. Ezzel az életúttal elveszik Gyuritól a döntés jogát, és a címül szolgáló sorstalanság lényegét ebben látja az író.

A főhőst a biztos halál tudatában váratlanul éri a csodaszerű megmenekülés, ugyanúgy váratlanul, mint az elhurcolás. A legmegrendítőbb pillanat az, mikor szinte honvágyat érez a tábor szabályos rendje iránt. A legfőbb tapasztalat a megérkezés után az, hogy a visszatérők és az itthon maradottak között kölcsönös az értetlenség. Gyuri számára elfogadhatatlan a felejtés.


A cím:
Az író célja nem a holokausztot ábrázolni, hanem a sorstalanságot: azt, hogy miként veszti el az ember a személyiségét, hogyan lesz belőle először egy szám, aztán áldozat.Az Auschwitzon túli ember már nem hihet a világ sorsszerű előrehaladásában, sorstalan emberré válik. Köves számára a szabadság más:
„ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság... ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors”. Az a sors, amit végigélt, nem az övé volt, hisz külső erők irányították; szabad csak akkor lehet az ember, ha választhat, ha maga alakítja a sorsát. Ő nem választotta, csak elszenvedte sorsát.
A SORS = a választás szabadsága - a SORSTALANSÁG = a választás szabadságának hiánya: „ha a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként…. Ezt nevezném sorstalanságnak.”
Köves Gyuri, a regény főhőse, ezt így fogalmazza meg: „Végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig…”
Másféle értelmezés is lehetséges ugyanakkor: a sorstalanság fogalma a gyökértelenség, identitásválság szinonimájaként is interpretálható. A főhős mind családi, mind vallási tekintetben „sodródik”. Kötődése szüleihez laza (intézetben is élt), kívülről szemléli, nem képes értelmezni zsidóságát és társadalmi hovatartozását, a „haza” és az „otthon” emléke, az oda való visszatérés reménye – Citrom Banditól eltérően– nem jelent számára megtartó erőt, fogódzót a lágerben.
Nehézsége, furcsasága:
· nehezen azonosítható a nézőpontja és az értékrendje
· nem ad biztos fogódzkodókat, nem engedelmeskedik a sémáinknak, a sablonjainknak (pl.: a jól bevált bűnösök – ártatlanok sémának)
· hiányzik belőle az erkölcsi felháborodás, amit a téma megkívánna
· Gyuri természetesnek veszi a koncentrációs táborok világát, ahol – bár mostohák a feltételek – a boldog pillanatok sem hiányoznak


A Sorstalanság tárgyát tekintve tehát holokauszt-regény, egy magyar, zsidó kamasz fiú deportálásának megrendítő erejű, a megértést önmaga határaival szembesítő története. Egy tragikus eseménysor konstatálása, történelmi vádirat a feledés ellen – mintegy három évtizeddel a deportálások és a magyar zsidóság nagy részének elpusztítása után. Cselekménye rekonstruálható és kivonatolható, az olvasása látszólag könnyen „bevégezhető”, s ez bizonyos mértékig széles körű hatását is magyarázza.
A Sorstalanság nagyon is drámainak mutatja a nyelv konvencionalitását, nagyon is csapdaszerűnek a szavak és a dolgok laza viszonyát, a nyelv létesítő erejét, a nyelvhasználat, a szókincs szabta kiszolgáltatottságot. Kertész regénye fellazítja a referenciális jelölés rendjét, s nagymértékben a jelek csereáramlását, a nyelv idézettség-effektusát teszi meg az értelemképződés és -rombolódás alapjául.

Az esetlegességnek való kiszolgáltatottság, a múltban gyökerező elvárások alapján felfoghatatlan jelen tapasztalata jellegzetes eleme a Sorstalanságnak, s ez a vonás az élettörténetek alakításának „a szerencse forgandóságára épülő ősi (még antik) naív formájához” közelíti a regényt.
Köves Gyuri a koncentrációs táborban nem emlékezett, hanem létezett, nem a kiválasztott nagy pillanatokat élte meg, hanem a jövő ismerete nélkül az egészet. Ez a lineáris cselekményvezetés ezért nagyon fontos, segítségével a regény szerkezeti elemei könnyedén felismerhetővé válnak. Az expozícióban a főhős apjának munkaszolgálata más irányba fordítja a fiú életét is: a pesti gimnazistából gyári munkás lett, aki Csepelen ismerkedett a másféle élettel, miközben kezdte felfedezni önmagát is. A bonyodalom "a kissé furcsa eset", amikor az autóbuszról leszállított főhőst sorstársaival együtt Auschwitz felé irányítják. Ebből következik a cselekmény kibontakozása: a táborhoz vezető út, a rabsors mozzanatai, a lágerbeli élet, melyet Köves Gyuri monológja közvetít számunkra. A regény tetőpontját a főhős megbetegedése jelenti, s a megoldást hazatérése hozza, de sajátos végkicsengéssel.

Az író egyetlen folyamatként ábrázolta az egészet, beleírta a regénybe saját emlékeit, s azt is, amit manapság a táborokról lehet tudni. S ennél többet is, mert Kertész Imre azt is tudta, hogy a diktatúra hogyan használta ki és fordította az ember ellen magát az emberi természetet. A "mély érzelmekkel és komoly felelősségtudattal rendelkező ifjú" társai közt vált a 64921-es fogollyá. Az út elején a sorstársak csak jelzésszerűen emelkedtek ki a tömegből: "Szakértő", "Selyemfiú", "Bőrdíszműves", "balszerencsés ember", "dohányzó fiú", de a táborbeli barát - aki a túlélésre megtanította - már "beszélő nevet" viselt (Citrom Bandi), mint ahogy a rabkórházban körülötte tevékenykedő politikai foglyokat is nevesítette: Pjetyka, Zbisek, Bohús. Őket azonban nemcsak a piros háromszög, a politikai foglyok táborbeli jele különböztette meg a zsidóktól, hanem egész viselkedésük, amivel vállalták a kockázatot, s amivel igazolást kerestek életükre, ottlétükre. (Történelmi tény, hogy Buchenwaldban a belső ellenállás is jelentősen hozzájárult az emberibb körülményekhez, a felszabadításhoz.) A főhős számára nagyon fontosak a társak, hiszen együtt élik át a mindennapokat, s mindegyik sors más példát hordoz a főhős számára. Citrom Banditól, aki már munkaszolgálat után került a koncentrációs táborba, megtanulta mindazon bölcsességeket, amelyek a túlélést szolgálták (mosakodás fontossága, a fejadag egyéni beosztása, mikor sűrűbb a leves a kondérban, mire való kapca, stb.)
A főhős hamar hozzászokott az új helyzethez: a megérkezést követő zűrzavar után gyorsan elaludt, az első alkalommal ehetetlennek talált levest később szó nélkül megette, s kedvencei is lettek az ételsorban. Felfedezte azokat a pillanatokat, amelyekben nem fogoly, hanem önmaga is lehetett. Alakjával azt láttatta meg Kertész, hogy az ember képességeivel a lágerben is gyökeret tud ereszteni, hiszen az élet nem egyéb, mint a helyzetek felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Az itt töltött napokon jött rá, hogy mindenkinek egyéni képességén múlik minden.
Az új élethelyzetben újragondolta addigi életét. A rabság más dimenzióba helyezte szabad életének mozzanatait - a fölkelést, az iskolai szorongásokat, a rossznak tartott ebédeket, a szülők vitáját - gondolatban átértékelt és jóvátett mindent. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megerősödött a túléléshez feltétlenül szükséges belső békéje. Mindezt azonban megzavarta betegsége, egyféle gépiesség váltotta fel addigi küzdőszellemét, feladta önmagát. A testén kijövő keléseket először érzéstelenítés nélkül kivágták, csak később vitték át a tábor kórházába. Az ottani másféle hangnem vezette vissza Köves Gyurit az emberibb élethez. Apró dolgok ezek Kertész regényében: paplan, lepedő, nagyobb priccs, s a mogorva francia főorvos, aki mindenkinek adott naponta egy-egy szem kockacukrot, s aki értette a nyelvét, az kettőt kapott. Köves Gyuri ebből is mindjárt levonta a tanulságot, amire odahaza is mindig okították, hogy mennyire hasznos dolog a műveltség, s kiváltképpen az idegen nyelvek ismerete, csakugyan.

Amit átélünk, "sorstalanul" tesszük, hiszen nem tudjuk előre, mi vár ránk a folyamat során. Kertész logikája jól érvényesül a fenti sorokban: a résztvevők nem tehettek a megtörténtek ellen semmit, mert bármit tenni éppoly esztelenség lett volna, mint az, hogy ellenállás nélkül sodródtak. De a közbülső idő mégis fontos, mert abban mindenki megtette a maga lépéseit akár itthon volt, akár a lágerben. Ez az abszurd megvilágosodás a regény lélegzetelállító része, a mű egyik fontos üzenete:
,,Semmi sem igaz, nincs más vér és semmi...csak az adott helyzetek vannak, és a bennük         levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem              végig - és sehogyan sem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valamihez oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre is nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...”

A regény fontos kulcsszava a "természetesen" szó, mely a Sorstalanság nyelvének esszenciája, de ez hordozza a regény iróniáját is. Imbolygó, indázó, különös mondataiban döbbenetes erővel szólaltatta meg azt a 15 éves gyerek - felnőttet, akinek a világról való tudása néha a 3 évesek szintjét sem érte el, de a 70 évesek bölcsességével tudott reagálni a vele történtekre. Hangja nemcsak nézőpontja miatt különleges, de szókincsében is olyan jellegzetes, a mű hatásának egyik hordozója. A "szerzői név" is nagy szerepet kapott az értelmezésben, s a mű hitelét nagyban erősíti, hogy Kertész Imre maga is átélte a főhős tapasztalatait, írói megszólalásai összefüggnek a főhős szavaival. Innen van a regény sajátos alaphangja: a beleélő, a történeteket megértő, dermesztő iróniájú magatartás. Köves Gyuri nagyon is gyorsan magáévá tette az ottani logikát: amikor szelektálásnál egy öreg embert a munkára alkalmasok közé soroltak, "nem volt túl elégedett" megjegyzéssel fogadta.


A megengedő - relativizáló töltelékszavakkal (ilyeténképpen, valamelyest, utóvégre, persze, netalántán, stb.), a körülményeskedő mondatszerkezetekkel, a szokatlan szórenddel fejezte ki a főhős önmegnyugtató téblábolását. Ez a "csinált nyelv" nélkülözhetetlen eszköze annak, hogy a természetelleneshez torzuló emberi tudaton végbemenő erőszakot felfogjuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése