Kosztolányi Dezső az
Osztrák-Magyar monarchia területén, Szabadkán született. Édesapja Kosztolányi
Árpád (1859 – 1926) fizika és kémia professzor, valamint iskolaigazgató volt.
Édesanyja a francia származású Brenner Eulalia (1866 – 1945).
Kosztolányi
Dezső a középiskolai tanulmányait Szabadkán kezdte meg, de tanárával való
konfliktusa miatt kiutasították innen. Szegeden, magántanulóként érettségizett.
1903-ban Budapestre
költözött és ekkor kezdte meg tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán,
magyar-német szakon. Itt találkozott Babits Mihály és Juhász Gyula költőkkel,
és életre szóló barátságot kötött Karinthy Frigyessel is. Egy kis ideig a bécsi
egyetemre is járt, de nem fejezte be, hazaköltözött és újságírónak állt, mely
szakmát élete végéig gyakorolta.
1908-ban átvette a
költő Ady Endre helyét, aki Párizsba utazott tudósítani egy budapesti lapnak.
1910-ben jelent meg első verseskötete a Szegény kisgyermek panaszai címmel,
mely országos sikert aratott, és mellyel egy termékeny időszak kezdődött el
Kosztolányi Dezső életében. Szinte minden évben kiadott egy könyvet.
1913-ban vette
feleségül Harmos Ilona színésznőt, aki Görög Ilona néven jelentette meg
novelláit. 1915-ben született meg fiúk, Kosztolányi Ádám. 1936-ban, szájrákban
halt meg.
A Nyugatosok első nemzedékének
egyik legtalányosabb alakja Kosztolányi Dezső (1885 - 1936). Pályája a Négyessy
- szemináriumon együtt indult a többiekkel, de egy év után átiratkozott a bécsi
egyetemre, majd egy év múlva onnan is hazajött, hogy újságíróként megkezdje
robotos életét, mely haláláig tartott. Újságíróként ontotta tárcáit, közben
születtek a versek, a regények, a műfordítások. Bekalandozta egész Európát, de
ő adott hírt elsőként a japán és kínai költészetről is. Apolitikus alkat volt,
ami távol tartotta a mindennapok eseményeitől, de érzékenyen figyelt a
körülötte lévő dolgokra. "A szeme könyörtelen volt, de a szíve a torkában
dobogott."- írta róla Halász Gábor. Rejtőzködött, játszott, de minden
fontos dolog eljutott hozzá, ő pedig a részvéttől eljutott az ember
egyediségének elismeréséig.
Epikus életművének érdekes
darabja az Esti Kornél, mely a magyar irodalom egyik legjobban megszerkesztett
és leghatásosabb novelláskötete. A műfaji besorolás azonban nem pontos, maga az
író útirajznak, életrajznak és regénynek nevezte, de valahol a novellafüzér és
a regény között helyezkedik el ez a könyve. Már eredetileg sem került be a
kötetbe minden Esti - novella, s a kötet megjelenése után is tovább írta a
történetet, melyeket a Számadás - kötet Tengerszem novellái között jelentette
meg - ezekben egészítette ki és zárta le főhőse történetét.
Bár a kötet első fejezete
elmondta az írások keletkezését, de az egy fiktív történet, csak a novellák
összekapcsolását szolgálta. Regényt akart írni, de különálló novellákat
alkotott, melyek nem egyenletes értékűek, jellegűek. Szándékoltan laza
szerkezetű művet hozott létre:
Egyet azonban kikötök. Össze ne
csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik:
töredéknek.
A kötetben helyet kapó 18
történet 1925 és 1933 között íródott, de az egybeszerkesztés ötlete csak
1932-ben merült fel. Az egységteremtést szolgálta a novellák beszámozása, és
az, hogy a tartalmi kivonatot címként szerepeltette. De a novellák
tulajdonképpen önálló történetek, az összefüggések nem mindig következetesek,
mintha az író néha maga is elfeledkezne arról, mit írt korábban. Ezzel a
módszerrel az Esti Kornélban a változatok egy témára műfajának a zenében
gyakran alkalmazott szerkesztési elve ismerhető fel, melynek témája az
irodalom, az utazás és a nyelv. De tudatos kísérletező volt Kosztolányi, aki az
Esti Kornélban a narrációs technikát próbálta megújítani.
Esti Kornél az író alter egoja,
másik énje - felesége visszaemlékezése szerint ez egyértelmű:
Ez az alak az ó másik énje, az ő
érzelmes és polgári énjének csúfondáros és korlátlan mása, aki kimondja és
főként megteszi azt, amit ő szeretne, a XIX. századvég regényesen szabad életét
éli Kosztolányi helyett, aki csak ül az íróasztalnál és dolgozik, dolgozik,
végzi napi robotját a háború utáni társadalom., a pénzkeresés és a családi élet
jármába törve...
Ezt látszik igazolni a főhős
beszélő neve is, mely az est főnévből képzett melléknév, mely rímelt a pestire.
Kosztolányi a nappalé, a munka embere volt, Esti az éjszakáé, a hanyagságé, de
a nap és az éj pedig jól kiegészítették egymást.
Freud mélylélektanára épült ez,
akihez azért vonzódott Kosztolányi, mert maga is különös személyiség volt. Esti
Kornél lehetett az a hasonmása, aki megőrizte a Boldog, szomorú dalban
elveszett "kincset", a fiatalság vadságát, a lázadást, a korlátot nem
ismerő féktelenségét. Az író ezzel különválaszthatta a társadalomba
beilleszkedett, a normákat elfogadó konformista énjét és az ösztönöket kiélő
személyiségét. Ezt igazolja az is, hogy Esti és Kosztolányi azonos időben
születtek, bár jó néhány kritikus az unokatestvér Csáth Gézát - a tehetséges
írót és zenészt - is felismerte Esti figurájában. Nyilvánvaló, hogy az író Esti
alakjának megalkotásakor felhasználta saját élményeit és másokét, írásaiban
tehát nehéz meghúzni a határt az író és hőse között. Olyan hasonmást alkotott,
aki ifjúságát képviselte, akit felnőttként eltemetett, és most a halálhoz
közeledve - 40 évesen, de ez dantei allúzió - kénytelen volt újból szóhoz
engedni. Esti Kornél valójában nem önálló jellem, nincs folytonossága,
lélektani értelme, de nem is csak írói szócső, hanem egy sajátos szólam
megtestesítése a világról való nézetek írói kórusában.
Esti Kornél összetett alak,
riasztó és igéző, jó és rossz, romboló és teremtő hajlamok élnek benne,
figurája alkalmat teremtett Kosztolányinak arra, hogy a világ és az élet
dolgait játékosan, ironikusan, eltúlozva és sajátos nézőpontból mutathassa meg.
Olyan lehetőséget kapott vele, melyben kedvére bánhatott a tabukkal,
kicsúfolhatta maga és mások elveit. Mert Esti úgy közelített a legváratlanabb
dolgokhoz is, hogy nem csodálkozott semmin, nem tett különbséget természetes és
természetellenes között. Mind az elbeszélő, mind a címszereplő író, de Esti már
az elején a létrehozandó közös műben nem íróként, hanem hősként akart
közreműködni.
,,Te tedd rá a nevedet. Viszont
az én nevem legyen a cím. A címet nagyobb betűvel írják.” (I. fejezet)
A történetet is ő mesélte el, kitalálta,
ő lett a szerzője, de csak ritkán történtek vele a dolgok, többnyire narrátor
volt és nem vallomástevő, úgy, ahogyan az első fejezetben megígérte: a hős
beszél, az író jegyez. S az írás első néhány mondata már eldönthette, milyen
lesz az aktuális fejezet karaktere.
Amikor a Nyugatban megjelent az
első történet - Újságíró címmel a VIII. fejezet - még csak "Esti" - a
figura még nem volt kész, az írói szándék nem több, mint azoké a festőké, akik
bele festették magukat egy - egy képbe. Kosztolányiban is élt az
önmegnyilvánulás vágya, az Édes Annába név szerint említett kutyájával már
beírta magát. Az eredeti Vörös Ökör című novellában - mely Esti gyermekkorát
villantotta fel - pedig még a Kosztolányi Dezső név szerepelt, de mire a műbe
II. fejezetként belekerült, Esti Kornéllá vált. Ezzel Estinek története lett,
nőtt a figura teherbírása, jöhettek az újabb történetek. Ez az önsokszorosítás
az írót is felvillanyozta, és a szövegek poétikai sajátosságait is alakította:
Mindenki vagyok és senki.
Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, Angolna, amelyik folyton kisiklik az
ujjak közt. Megfoghatatlan és átfoghatatlan.
Hogy azonos - e a narrátor a
szerzővel, nehéz eldönteni. Egyesek véleménye szerint a novellabeli szerző
csakis teremtmény lehet, de az is lehet, hogy Kosztolányi általa
személyiségének egy újabb aspektusát engedte felszínre jutni Mindez nagyon
tetszett Kosztolányinak, rejtőzködhetett, játszhatott. Így az események
elmondása több szinten történhetett: Esti közvetlen magánbeszéde szerint egyes
szám első személyben, a narrátor rekonstruált monológja a második szint - a
közvetett belső magánbeszéd - és a harmadik szint a szabad függő beszéd az
elbeszélt tudatról.
Így kapcsolódhatott a történetben
össze valóság és fikció, melyeket nemcsak a főszereplő személye kötött össze,
hanem az utazás, a nyelv, az irodalom motívuma is. A nyelv mindig fontos
szerepet játszott Esti - Kosztolányi - életében, még nem járt iskolában, már
írt és olvasott. A nyelvben játékot látott, melyet maguk a nyelvi szabályok
hoztak létre és irányítottak. Kulturális hagyatéknak tekintette a nyelvet, mert
az volt a meggyőződése, hogy a nyelv a tudat létezési formája, nem csak a
közlés eszköze.
Mindezek ellenére a könyv mégis
egyetlen kompozíció, a számozott fejezetek, a szöveg élére kiugrasztott
fejezetcímek - melyek egyféle előzetes tartalomismertetők - egységes narratív
láncolattá szervezik a könyvet. Bizonyos mértékig az egyes fejezetekben
előrehaladás is történik, a múlttól a jelen felé haladnak a történetek. Ezek
öntanúsító novellák, melyek mindegyikében nagyon fontos felismeréseket fejezett
ki Kosztolányi.
A II. fejezetben találkozott
először Esti a tömeggel, a társadalommal. Azt a reményét fogalmazta meg, hogy
az ember tehetségével, képességével meglelheti a maga útját a közöny, az
idegenség közepette is, megállhat a lábán a zűrzavarban is.
A III. fejezet a legteljesebb
önjellemzése: amikor Sárszegről (Szabadka) Itáliába indult, a tudásvágy
hajtotta, és először szakadt ki az otthon védettségéből. Pesten keresztül
vezetett útja, ahol gyorsan eltanulta a zárkózás és alakoskodás művészetét. A
vonatút az elmebeteg lánnyal és édesanyjával a szerelemmel való első találkozás
jelképe is, az anya és a másik anya - a kéregető fiú anyja Itáliában - pedig felkeltette
benne az együttérzést a szenvedőkkel. Megsejtette, hogy "meg kell tanulnia
virrasztania, szenvednie, megérteni önmagunkat és másokat."
Az első csókot szépen
ellenpontozta a VII. fejezet kedves, fiatalos idillje, mely lírai árnyalást kap
a szerelemtől: Esti Kornél 330 csókot ad Kücsüknek, a török lánynak azokért a
török jövevényszavakért cserébe, amelyek nyelvünket gyarapították.
A VIII. fejezet ben a francia
regény fordítója Vándory V. Valér - az alliteráló név fontos! - a
lefordíthatatlan szót elhagyta, ezzel meghamísította a szöveget.
A bolgár kalauzzal való
beszélgetése - IX. fejezet - csibészkedő tréfának indult, hiszen egyetlen szót
ismert bolgárul, de a kalauz közléskényszere, megrendültsége mélyén felfedezett
dráma meghökkentette: az emberi sorsokkal való játék kritikája lett belőle, s a
"lélektől - lélekig" utazás lehetőségeinek gondjait is megmutatta.
Mert a világ Kosztolányi szerint
kiismerhetetlen, a róla szóló magyarázatok nélkülözhetetlenek, bár hiábavalóak.
De a hiba az, hogy kormányozzák a világot. Ezért vált eszményképpé Esti számára
a felolvasóülések örökös elnöke, aki ahogy átadta a szót, elaludt. (XII.
fejezet)
A sorsüldözött özvegyet - XIII.
fejezet - "jótevőjeként" azért verte meg, mert másként nem tudta
bizonyítani, hogy az írás és az ember nem ugyanaz. Élet és irodalom
megfeleltetése nem lehetséges - vallotta Kosztolányi.
A fordító Gallusról szólt a XIV.
fejezetben. Esti szerezte neki a munkát, amikor a börtönből kijött, de hibásan
fordított, mert, szerinte mindegy volt, hogy egy háznak 36 vagy 12 ablaka van,
pedig ezzel meghamisította az előtte fekvő művet. (A műfordításról sajátos
elvei voltak az írónak, aki a magyar irodalom egyik legnagyobb műfordítója is
volt.)
Az Esti - novellákban egyetlen
bizonyosság az, hogy meghalunk. Az ezzel való szembenézést is tanulnunk kell,
mint ahogyan Kosztolányi a XVIII. fejezetben maga is türelemmel, megértéssel
fogadta. Ebben áttetsző logikával igazolta, hogy az élet irgalmatlan tülekedés,
a tömeg emberek kegyetlen vadállatok, a szépség és a boldogság egy pillanat
csupán, s mire a helyünket végre kiverekedjük, a villamos a végállomásra ér,
azaz meghalunk. Ez a villamosút az emberi életút metaforikus rajza, utazásként
elbeszélve. Ha akarom egy közönséges villamosút, ha akarom, az emberi élet
allegóriája. Ez a kettősség szándékos volt, ideiglenesen ezzel lezárta Esti
történetét, de nyitva is hagyta a folytatást, amihez a Tengerszem kötetben újra
visszatérhetett.
A történetek szakítottak a
megtörtént eset - konvenciójával, ahogyan azt az örökségről szóló
elbeszélésének ironikus zárlatában jelezte. Mert nem is az eseményeken,
történéseken van az egyes fejezetekben a hangsúly, hanem az elbeszélés
folyamatán. A kötet számos pontján visszatérő létértelmezése szerint az életet
a halál eleve értelmetlenné teszi, ezért az elbeszélés nem akar rendet
erőszakolni a véletlenszerű történések sorozatába. Ezért is lehet a kötet
meghatározó modalitása az irónia, mely a relativitás tudatának a kifejezője.
Esti Kornél alakja nem
ellenszenves, a történetek nagy részében a hős vonzóbb, emberségesebb énjének
parancsára cselekszik, nyoma sincs az első fejezetben beígért vásottságnak.
Láthatjuk őt kedvesen fellengzősnek, gyermekien megrendültnek, csodálkozónak,
féktelen ifjúnak. Alakja és a történetek olyan világot jelenítettek meg, ami
egy gyermekien ártatlan, de érző ember találkozása társadalmi értékekkel,
emberekkel, szerelemmel, megpróbáltatásokkal. S a mű valódi hőse a
nyelvhasználat is, a nyelv valóságfedezet nélküli, szabad irodalmi használata.
Kosztolányi sztoikus alapról támasztotta alá az irodalmi nyelvhasználatot:
Mivel jól úgysem lehetünk,
legalább udvariasak legyünk. A szó mindig több, mint a tett.
Babits Mihály 1933 -ban a
Nyugatban Könyvről - könyvre című rovatában értelmezte az Esti Kornél novellákat:
"teljesítménye csak nyelvi - költői teljesítmény" - írta róluk.
Idegenkedett attól, ami a kötet újdonsága volt: hogy a szövegszerűség előrébb
volt, mint a világszerűség. Azt sem vette észre, hogy Kosztolányi saját életét
próbálta kompenzálni az alter ego megformálásával, költői póznak tartotta az
egészet. Kosztolányi Esti Kornél éneke című versével válaszolt erre, melyben
eszménnyé emelte a vádat, a játékos könnyedségbe menekülő, a falak fölé
emelkedő szemléletmódja lényegévé tette önmaga.
,,Hát légy üres te s könnyű.
könnyű, örökre játszó,
látó, de messze látszó.
Aztán az Ellenvélemény című cikkében egyébre is reagált:
Csak eszközeink vannak, céljaink nincsenek. Minthogy pedig
céljaink nincsenek, az eszközöket tökéletesítjük, azokat emeljük céllá. Repülünk,
de nem tudjuk, hova...”
Kosztolányi az egyént tartotta a
világ közepének, az élet értékének pedig azt, hogy az egyéniséget a maga szűk
keretei között érvényesíti. A halál perspektívájából megélt élet jelentette
számára az egyenlőtlenségek abszolút korlátját. Ez erősítette fel benne az
emberi méltóság iránti tiszteletet. Az Esti Kornél történetekben is ezt
igazolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése