Csokonai Vitéz
Mihály Debrecenben született, édesapja Csokonai Vitéz József seborvos,
református főiskolai tanár, édesanyja Diószegi Sára.
Csokonai Vitéz
Mihály szülővárosában végezte tanulmányait, majd ezek befejeztével – fiatal
kora ellenére – a költészet professzorának nevezték ki. Nem sokkal utána
megfosztották ettől a poszttól az erkölcstelen magatartására hivatkozva.
Rövid életének
utolsó 12 éve szinte állandó nyomorban telt, majd 31 éves korában halt meg
szülővárosában, édesanyja házában. Csokonai Vitéz Mihály egy zseniális és
eredeti költő volt. Legtöbb művét Schedel publikálta 1844-1847 között.
1797 nyarán
ismerkedik meg Vajda Juliannával, aki iránt rögtön szerelemre gyúlt. Ez a
kilátás nélküli lángolás 9 hónapig tartott, mikor is Lillát férjhez adták Lévai
Istvánhoz. Ezen idő alatt születtek meg nagyrészt Lillát dicsőítő dalai. 1798
nyarán az Erdélyi Népművelő Társaság tagjai közé választotta. Ebben az időben
nyerte el a csurgói gimnázium egyik segédtanári állását is. Kazinczy Ferenccel
közeli barátságot ápolt, gyakran leveleztek. Csokonai Vitéz Mihály értette a
görög, latin, német, francia és olasz nyelveket. 1805-ben súlyos
tüdőgyulladásban hunyt el, éppen amikor verses munkáinak kiadása folyamatban
volt.
Csokonai
életének fontos eleme volt a Lilla-szerelem.
Elfeledtette
vele társadalmi kirekesztettségét, költői terveinek kudarcait, kárpótolta
meghiúsult álmaiért. Vajda Júlia múzsája volt a költőnek, s nem csak addig,
amíg “szerelmük tartott”, hanem egész életén át kísértette Csokonait Lilla
varázsa és vigasztalása.
A való világban, ha be nem is teljesülhetett szerelmük, a
költészet hozzásegítette vágyainak beteljesüléséhez. Korlátok nélkül, szabadon
szárnyalhatott képzelete, lefesthette boldog közös jövőjüket, vagy akár Lilla
jelenlétét is.
Számtalanszor elhiteti a vers olvasójával, hogy a szerelem
mindvégig kitartott mellette, csakúgy, mint Lilla. Sajnos mindez csak a poéta
lelki világában élt, a valóságban nagyon nagy fájdalmat jelentett számára, hogy
élete során sosem talált magának egy lelki társat, egy “Lillát”.
Lilla elvesztése lerombolta a költő boldog álomvilágát,
kihullása az ábrándozásból visszavezette a komor életbe. A rokokó játékos
verseinek örömérzését a kiábrándultság, fájdalmas szenvedés váltotta fel,
ezáltal költészete is új irányt kapott. Kevesebb verset írt, de ezek az
alkotásai a legnagyobbak.
A szentimentalizmus körülményei a Lilla szerelem
csalódottsága, társadalmi életének, irodalmi közéletbeli magányossága. Ezek
mind “kiváló” feltételeket teremtettek, hogy a felvilágosodott Csokonai után
megismerhessünk egy érzékenyebb, egy szerelmesebb, egy tehetetlenebb költőt.
Eben a korszakában elégikus, lírai verseket írt, kedvelt műfaja az óda és az
elégia volt.
A
magány állapota Csokonainál is (a költészet hagyományaihoz igazodva) több
jelentésű: nem csak a „világ” nyüzsgésétől való elvonulást jelenti, hanem
„bizonyos erkölcsi választást: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek
vonulnak el a zajtól, a könyökléstől, a bűntől.
Magányossághoz
kapcsolódó fő művei:
·
Magánossághoz
·
Reményhez
·
A
tihanyi Ekhóhoz
· Az estve
Magánossághoz
A magánossághoz
című elégikó- ódáját 1798-ban írta Kisasszondon. Ihlet forrásai között szerepet
játszott a Sárközy István kúriáját körülvevő őspark vonzó szépsége, a lelki
fájdalmakat zsongító magánya. Újfajta, nagy művészettel megalkotott
strófaszerkezettel találkozunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak Az
azonos szótagszámú sorok egymással rímelnek: első 4 sor kereszt- második 4 sor
páros rímű. A megszemélyesített magány ( allegória) itt „ kedves istenasszony”
s 4-szer áldottnak nevezi a költő. A világ nyüzsgésétől való elvonulás, az
egyedüllét menedék annak „ ki megvetette a világot vagy akinek már ez nyakára
hágott”. A költemény első versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot.
Kéri, ne hagyja el, hiszen végre reá talált itt, Kisasszondon. Két szakaszon
keresztül (2-3.) mely varázslatos tájfestésével ejt rabul, a magány „lakhelyét”
írja le. Az emberektől távoli, vonzó természeti tájban szeret gyönyörködni és
„múlatni” a Magánosságot. Ide vágyódik a megsebzett ember is. Csokonai pazar
bőségben villantja fel a táj elbűvölő gyönyörűségeit, értékeit csak az
érzékeny, a művelt emberek veszik észre: az élet csak szépségekre fogékony
bölcsek, poéták számára lehet értékes. A nimfákkal csak ők találkoznak. A 4-5.
versszakok azt a világot ábrázolják, mely az előző részben bemutatottnak
mindenestül az ellentéte. A hatalmasok, a fösvények részére a bölcs által
áhított magány gondokat, félelmet, bút, vad unalmat s gyötrelmet szül. Újra
szemléletváltás (6-7): az előző szerkezeti egységgel szemben most a magány
áldásait, jótéteményeit emeli ki a vers. „ A magán szomorkodóknak”, a
boldogtalanoknak, a számkivetetteknek mentsvár a magány. A „virtus” szülője, a
bölcsesség forrása, a művész, a poéta számára az alkotó, teremtő ihlet
lehetősége. A 8-9. strófákban az érzékeny lelkű poéta és a „kedves
istenasszony” szoros, intim kapcsolata kerül előtérbe. A Magánosság megérti őt.
„ártalmatlanúl kecsegteti”, hűséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. A
színes világtól távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához,
mely a bölcsnek már nem elrettentő többé, hanem kívánatos: a kimúlás „édes”
lesz. Az igazi és legteljesebb Magánosság a halál, a halál utáni „nemtudás
kietlene”. Még egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság
panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet felejteni a világi
szenvedéseket. Az utolsó versszakban háromszor hangzik fel újra „az áldott
Magánosság” megszólítása, hívása a végső magánosság az elmúlás óhajtása és
siettetése. Az elmúlás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes kimúlás,
mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdőbetegségét egy súlyos
tüdőgyulladás fordította tragikusra.
A tihanyi Ekhóhoz
Az elégi amegszólítottja a
visszhang, az Ekhó, ki istennőként, segítő nimfaként jelenik meg, mint Tihany
„rijjadó leánya”.A vers indítása nem felszólítás, inkább kiáltó könyörgés. 1-2.
versszakban a költő saját élethelyzetét mutatja be: a füredi parton, Tihannyal
szemben – kirekesztve az emberi közösségből, távol a füreden vigadó
boldogoktól- a sorsüldözött, hányatott ember segítségül hívja az Ekhót
(allegória). Azt kéri a Nimfától, hogy panaszait felerősítve sokszorozza meg,
kiáltsa világgá. A megfogalmazás nyelvi eszközei a szentimentalizmus
irányzatának ismert motívumai. A két strófa a boldogtalanság és a boldogság, a
kitaszítottság és a vigasztaló társaság ellentéteit feszíti egymással szembe.
Második szerkezeti egység a 3-6. versszak. A második szakaszban a panaszos
kérés erőteljes felszólítássá tágul: most a Nimfa lakhelyét szólítja meg. Az
„r” hangok ropogásának hangszimbolikája az élettelen természeti tárgyak
lélektelen közömbösségét fogalmazza meg, h annál hatásosabb legyen a kontraszt
az érzéketlen és lelketlen emberekkel szemben. A „szegény boldogtalan” a maga
jajjait csak a természetre bízhatja, tőle várhat együtt érző rokonszenvet.
Embertársai száműzték, kigúnyolták, megtagadták, elárulták. A reményeitől
megfosztott, a teljes kilátástalanságba zuhant ember élete, költői pályájának
zátonyra futását panaszolja. A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás
csak az az utolsó csepp volt, mely véglegesen tudatosította veszteségeit. A
7-10. strófák új emberi tartalmakat tárnak fel: már nem e Nimfának panaszkodik,
hanem az őt bántó világon való felülemelkedés önérzetével vonja le végső
következtetéseit. A magányba kíván menekülni, remete szállást keres a tihanyi
szigeten. Csokonai költői s emberi méltóságának öntudata jelentkezik abban,
hogy magát Rousseau mellé emeli. Fájdalmas irónia nyilvánul meg abban, hogy
csak egy társadalmon kívüli, emberektől távoli világban valósíthatja meg a
felvilágosodás által elképzelt emberideált( ember-polgár). A megbántott költő
„rejtett” érdemeinek elismerését és igazolását a távoli jövőtől várja (
boldogabb időtől). A felvilágosodott gondolkodókra jellemző optimizmus
Csokonainál összekapcsolódik a jelenre vonatkozó keserű pesszimizmussal:
költeményeiben ezért mindig a jövőről szól.
Az estve
Az estve vonzó természetleírás és
keserű társadalombírálat: Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja
szembe az emberi társadalom romlottságával.
Az alkony „az estve” tündérien
szép leírásával indul. Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a
természeti szépségek,de a nappaltól való búcsúzás szomorgó-vidám melankóliával
is telíti a tájat. A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az
uralkodó. Az alkonyban nyugovóra készül a természet, s az erdő világa búcsúzik
a fénytől. A hanghatások zenei elemei jelennek meg és a különböző
hangjelenségek az első egység utolsó, alliteráló sorában dallammá olvadnak
össze- romlatlan, idilli harmónia uralkodik a természetben. Ide, ebbe a világba
menekül(ideálvilágba) a költő, a sebzett ember-vigasztalásért, lelki
enyhülésért, bánatot oldó élményekért.
Egyelőre az alkony azonban egyre
szebb és vonzóbb lesz: az erdő színházzá varázsolódik át, a gyönyörűség
színterévé. A látványt és a zenei hanghatásokat illatérzetek egészítik ki ebben
a részben.
Ezután a „setét éj” a maga „komor
óráinak” riadalmával nemcsak a teljes fényhiányt jelzi, hanem a megromlott, az
értelem nélküli társadalom, az elviselhetetlen emberi világ ijesztő képévé is
tágul. Közvetlen panasz: „ e világban semmi részem sincsen”. A szépséget
elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi, társadalmi rút, a
harmóniából diszharmónia lett. Ezért az állapotért a „bódult emberi nem” a
felelős: eltért a természet törvényétől, szabad létére „zárbékót vert+ tulajdon
kezére. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg:
a magántulajdon („enyim, a tied”) megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget.
A múltba visszaálmodott aranykort
az ún. negatív festés módszerével: a korabeli társadalom bűneit, visszásságait
sorolja fel. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is. A befejezés
tulajdonképpen keserű, rezignált sóhaj. Az utolsó sorok ódai pátosza azt
hirdeti, h a természet szerint minden ember egyenlő. Mindkét költemény
versformája páros rímű 12-es.A klasszicista stílusra utal- racionális
gondolatmenet, logikus-világos érvelés.
A reményhez
Elbúcsúzik a verseben mindattól,
ami életét tartalmassá tette: jókedvtől,szerelmektől, reményektől s
költészetétől is, a „bájoló lágy trilláktól” is. A Reményhez: a teljes
lemondást, a reménytelenséget, és halálvágyat csengő-bongó, a rokokó
könnyedségét megőrző forma fejezi ki, s így az érzelmi-gondolati tartalom
ellentétbe kerül a külső formával. A ritmus trochaikus
lejtésű. A hosszú strófák első felében 6-5 szótagos sorok váltakoznak, ezt a
szabályszerűséget töri meg a 9. és 11. sor, ezek 8 szótagból állnak. 13. sortól
kezdve visszatérnek az 5-6 szótagos
sorok. Rímelése: keresztrím. A költő egy
elvont fogalomhoz fordul (allegória), a megszemélyesített Reményt szólítja meg.
A Remény jelenléte a dialógus lehetőségét hordozza magában, ám a megszólított,
bár mindvégig jelen van, néma marad. A párbeszéd nem alakulhat ki, így a
költemény fájdalmas monológ.
Az első strófában nemcsak
megszólítja, hanem be is mutatja a Reményt. Nem is isten, csak annak látszó:
csupán elomló tünemény, hiszen a földiek teremtménye, csalfa és vak. Mégis
hatalommal rendelkezik a boldogtalanok felett: szép szavakkal kecsegteti,
hitegeti őket. A csalódott és kiábrándult lélek a kétségbeesés mélyébe zuhanva
már reménykedni sem akar. A második versszak a rokokó készlettárából ismert
képpel, a tavaszi virágoskert kibomló pompájával jellemzi életének bizakodó,
reményekkel teli, szép ábrándokat szövögető korszakát. A költő terveinek
megvalósulással áltató ígéreteit a viszonzott szerelem koronázta meg:
boldogsága beteljesült. A következő szakasz az előző képsort visszájára
fordítja: álmainak összeomlását, a reményeitől megfosztott lélek sivárságát a
kert téli pusztulásával, az értékeit vesztett természet kietlenségével
ábrázolja. A strófa második része visszakapcsol az előző szakasz Lilla
szerelmén örvendező soraira: a szerelem még kárpótolhatta volna művészi
vágyainak kudarcaiért (hírnév, dicsőség) elvesztéséért. A befejező versszak az
első folytatása, a reménytelenség kiteljesítése a halálvágya: veszteségek
sorozata után az élet értelmetlenné lett. A művészetté formálás fölébe
kerekedett a gyászos tartalomnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése