Illyés Gyula
1902. november 2-án született a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán. Ferenc és
Klára után 3. gyermekként született Gyula, élete első 9 évét töltötte
szülőhelyén. Az elemi iskolát a pusztai népiskolában (1908-1912) kezdte, majd
1912-ben, amikor a család Simontornyára költözött, ott fejezte be a negyediket
(1912), s végezte el az ötödiket (1912-1913). A gimnázium alsó osztályait több
helyen végezte: Dombóváron (1913-1914), Bonyhádon (1914-1916), és a budapesti
Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban (1916-1917). 1916-ban szülei elváltak,
anyjával Budapestre költöztek. A felső osztályokat az Izabella utcai
kereskedelmi iskolában (1917-1921) végezte. 1921-ben érettségizett.
1918-1919-ben részt vett a balatoni diák- és ifjúmunkás mozgalomban, ott volt a
románok elleni szolnoki csatában. 1920. december 22-én jelent meg első verse
(El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.
1921
őszétől a budapesti egyetem magyar–francia szakos hallgatója volt. 1927.
november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban.1928-tól a Nyugat rendszeresen közölte verseit,
cikkeit. Barátságot kötött József Attilával,Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel. Első kötete a Nyugat kiadásában jelent meg (Nehéz föld,
1928). 1931-ben feleségül vette Juvancz Irma gyógytornatanárnőt. 1937-től a Nyugat társszerkesztője;
1944-ig a Nemzeti Bank sajtóreferense francia mezőgazdasági ügyekben; elvált
Juvancz Irmától. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, akitől Mária nevű
lánya született. 1983. április 15-én hunyt el Budapesten.
Puszták
népe
Illyés Gyula
1931-ben, abban az évben kezdett el emlékeinek rögzítésével foglalkozni, amikor
elvesztette édesanyját és édesapját. A Puszták
népét megszakításokkal, részletekben írta, s a Válasz 1934. évi számától
folytatásokban közölte. A könyv első kiadására először 1936-ban került sor, a
Nyugat kiadásában. A regény eredetileg a Szülőföldemről
címet viselte, ezt azonban Illyés megváltoztatta. Az új cím A puszták népe, majd Puszták népe lett. Népszerűségét
mutatja, hogy 1956-ig tizenháromszor jelent meg magyarul, és tízszer idegen
nyelven.
Műfaja irodalmi
szociográfia, mely átmenet a tudományos szociológia és a szépirodalom között.
Olyan társadalomrajz, mely a tudományos leírás és a művészi megjelenítés
elemeit egyaránt magában foglalja. A Puszták népe szabatos társadalomrajz,
ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Beleszövődnek saját emlékei is
az írónak, bár mint a 3. fejezetben mondja, nem önmagáról akar írni, hanem egy
"népréteg lelkületét szeretném ábrázolni".
Az író a
nyitófejezetben közli: "… a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se
gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül: képviselőjük, pártjuk,
lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló,
hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják
tízezerholdas darabokban."
A
kiszolgáltatottságot, a cselédsorsot is bemutatja a mű. A műnek nincs
regényszerű cselekménye. Tárgyilagos leírást ad a pusztai cselédek életének
általános, mindenkire és mindenhol jellemző vonásairól, a hazai nagybirtokrendszer
sajátosságairól, melyet saját emlékeivel tesz érzékletessé. A műben a
változatlanság uralkodik, egy változás azonban mégis megjelenik, a család
kiemelkedhet osztályából. Időben három korszakot, három nemzedék sorsát mutatja
be az író. A nagyszülőké a kiegyezés kora, a szülőké a századelő, ez a kor adja
az író gyermekkorának emlékeit is, végül a harmincas évek, a megírás és
szembesítés ideje.
A nagyszülők
korára, a kiegyezés korára nosztalgikusan tekint vissza. A kapitalizáció során
szigorúbb gazdálkodási rend lépett érvénybe, a feudalizmus korának szabadabb
élelemszerzési lehetőségeit felszámolták, a cselédek sorsa, fizetése viszont
továbbra is a régi.
A harmincas
évekre a pusztai sors még tovább romlott. Amit a gyermek-író hajdan szépnek látott,
mára szörnyűségnek tűnik. A pusztai életforma nyomán megváltozik az ember
személyisége. A szociális és fizikai nyomorúság tudati nyomorúsággal társul. Ez
a világ azonban nem mentes az értékektől, csupán szegény bennük. A gyermekkor,
az esküvő, a közös vasárnap délutánok megmaradtak értéknek.
Az önállóság
vágya a cselédek között a népművészeten keresztül teljesedik ki.
Az írónak
sikerült kiválnia a pusztai léttel, ám azokkal szemben, akik eztán elfelejtik
múltjukat, ő visszatér, fontos számára a hűség.
Nemcsak
önéletrajzi motívumokkal átszőtt társadalomrajz, hanem önarckép is, a gyermeké
és a felnőtt íróé. A gyermek portréját minduntalan megszakítják a jelenre való
utalások, a felnőtt író közbeszólásai, ítéletei. A mű szókincse hatalmas és
gazdagon rétegzett. Szövegében találunk népnyelvi, nyelvjárási szavakat, idegen
eredetű szavakat és archizmusokat egyaránt, az élőbeszéd fordulataival is
gyakran él az író. A
regényre jellemző a lírai jelleg. „A mű nyelvét olyan poétikai alakzatok és
metaforák szövik át, amelyek az író lírai műveit is jellemzik.” A regény
nyelvét a képi gazdagság teszi láttatóvá. Jelzői, igéi, hasonlatai többnyire
mozgalmasak és az érzéki világ jelenségköréből valók. A szövegre rendkívüli
hangulati gazdagság jellemző. „Lágy és gyöngéd” humorának eszköze a túlzás, az
ellentét és a szójáték. Pompás, vígjátéki jelenetté kerekedik a pusztaiak
közötti verekedés leírása. Kritikája is lágy és gyöngéd, többnyire ironikus.
A
regényben egymást váltják az értekező, az életképfestő, a néprajzi leírásra
vállalkozó, a vallomást tevő, a szemlélő s a résztvevő narratív szerepkörök,
ezáltal a mű folyton elmozdul valamilyen műfaj (szociográfia, értekezés,
életkép, leírás, vallomás) irányába. A kihagyás, a sorrendcsere, a szövegrészek
véletlenszerű kapcsolódása, a történetek mellérendelő viszonya, életkép és
értekezés váltakozása az önéletírás műfaji hagyományától eltérő
szabályrendszert alkot a könyvben. Illyés nem csak az elbeszélővel megtörtént,
illetve a környezetének a narrátor látószögén keresztül szemlélt történéseit
meséli el, hanem, kitágítva a kört, általánosít, ezáltal az olvasó
hasonlóságokat kísérel meg találni az elbeszélő és a szereplő között. A
történetmondó különböző távolságot tart emlékképeitől, annak függvényében,
hogyan értékelhető az elbeszélő mai szemszögéből egykor tanúsított magatartása.
a könyv központi kérdése a parasztságból jött, saját közösségétől elszakadt s
oda visszatalálni képtelen értelmiségi otthontalansága, és önazonosságának
megtalálásáért folytatott küzdelme. Az olvasó a saját idegenségének megértése
jegyében értelmezheti elidegenedés és visszatérés hatását a Puszták népében.
Paraszt és
paraszt között a múlt kutatói közül kevesen láttak különbséget, noha az
elkülönülés szinte már a honfoglalás idején megkezdődött. Kálmán király már
rendeletet ad ki a földjükről elűzött parasztok visszahelyezésére, a 14.
században pedig megjelennek a telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek,
majd a cselédek. Terheiket jelzi, hogy az általuk művelt földterület nagyobb
volt, mint a jobbágyokra tartozó.
A cselédség
igénye alig volt nagyobb, akár a rabszolgaidőkben – félig földbe ásott
sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették, szellemi szükségletüket
teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítette népművészet -,
a legkisebb jobbítást is mennyei áldásként fogadták”. A múltban gyökeredzik a
cselédség szinte kasztok szerinti elkülönülése is. Akit gyalogbéresnek
szegődtettek, haláláig az maradt, arra sem igen volt példa, hogy valaki
kocsissá lépett volna elő. Kocsist béresek közé helyezni, ez képtelenség, hisz
a köztük ritkán előforduló házasság is szinte „fajfertőzésnek” hatott. A
cselédek közül a pásztorok voltak a legrangosabbak, de a csikós lenézte a
kanászt, azt meg a gulyás, tekintélyében pedig fölöttük állt a juhász, aki még
a parasztoknál is följebb valónak tudta magát.
A pusztán az
élet hajnali három órakor kezdődött, az istállóban ekkor volt az első etetés. A
csikósok négykor keltek, a juhászok ötkor. Délben a summások közös tálból
ettek, a béresek elkülönülve, megadva a módját, még akkor is, ha az ebéd nem
volt egyéb üres kenyérnél. Az esti etetés után a másnapi munkarend átvételével
hazamentek a béresek. A vacsorát ki-ki a közös konyhában fogyasztotta, térde
közé fogva a bögrét vagy a tányért. Vasárnap vidámabb volt az élet. A déli
etetés után az öregebb béresek az istálló küszöbére ülve diskuráltak, a lányok
is kiöltöztek, de már nem a régi népviseletbe, hanem az újmódiba. Néha
citeraszó hallatszott, s a lányok, legények vontatott éneke. Vígat sose
daloltak. A pihenésnek az ötórai etetés vetett véget, s újrakezdődött a puszta
robotja.
Az embertelenül
nehéz munkát súlyosbította a cseléd kiszolgáltatottsága. „Arculcsapásban a
pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról
kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet.” Rendeletek szabályozzák
a gazda jogait, a megdorgálás, a fenyítés módozatait, a szabad költözködési,
munkavállalási jog megtagadását. A cseléd jogállására viszont jellemző, hogy a
munkaidőt a törvény a „vidék szokásának”, „a gazdaság rendjének” rendeli alá.
A szitkokat a
cselédek közönnyel fogadták. Személyes kapcsolataikban nem volt helye a
formaságoknak, hisz állandóan együtt voltak. Érintkezéseik keresetlen hangja
mégis döbbenettel töltheti el a kívülállót. A káromkodási cifrázásában a
puszták népe ritka találékonyságot és képzelőerőt mutatott. A gyakori és szinte
rituális veszekedésekben, verekedésekben fejlődésre bőven adódott alkalom. Az
asszonyok szerették gyerekeiket, de olykor vad szitkozódással akkorát vágtak
rájuk, hogy félő volt, a gyerek nem mozdul többet. A családfők asszonyaikat
rendszeresen szíjjal verték, míg azoknak az illem tiltotta a védekezést. A
férfiak egymás között – néha csak egy-egy ártatlan célzásra – úgy összekapnak,
hogy egyik-másik vérbe fagyva maradt a küzdőtéren. A vérontás hagyományos
alkalma a búcsú volt, helyszíne pedig Ozora. A cselédség lelkivilágát persze
nemcsak a veszekedések, hanem a megbékélés, az ünnepek tisztelete is
jellemezte. Szerettek ajándékozni uraiknak is, egymásnak is. A disznóöléses
kóstolóból, a gyermekágyas asszonynak küldött ajándékból gyakran még az
ellenséges családoknak is jutott. Tavaszi, téli ünnepeiket társas vigalommá
varázsolták. Az ököristálló elő állított májusfát pünkösd szombatján
kidöntötték, majd ajándékokkal teleaggatva újra felállították. Ezt követte a
fára mászás vigassága, majd pedig a tánc, a mulatság, amely addig tartott, míg
össze nem verekedtek.
A puszta
világához hozzátartozott a nyomorúságos szegénység is. Mivel a cselédség önálló
gazdálkodást nem folytathatott, fizetségéből kellett megélnie úgy, hogy egy
öttagú családban egy főre naponta két fillér jutott. Így aztán a szegény
családok folyton répalevest ettek, a gyerekek pedig állandóan éhesek voltak, de
hiába üvöltöttek, rugdosták a kenyeresládát, az lakatra volt zárva. A
cselédeknek nemhogy önálló lakása, de szobája sem volt. Egy-egy helyiségben
gyakran több generáció is élt, közösségivé téve így minden pillanatot, a
fogantatástól a halálig.
Családi életében
a legfontosabb esemény a lakodalom volt. Annak olyannak kellett lenni, hogy
„megemlegessék”. Ez volt a pusztaiak életében az első és az utolsó gondtalan
ünnep. A párválasztás különben már gyermekfővel megkezdődött, hisz a pusztai
már kisgyermekkorában tisztába jött az élet rejtelmeivel, s aztán utánozta a
felnőtteket. Ennél fogva a párkapcsolatok, férfi és nő viszonya is sajátos
értékrend szerint alakult. Különösen, hogy a pusztai lányok ki voltak
szolgáltatva a gazdatiszt, az intéző kívánságainak, így az erkölcs kérdését is
prózai tárgyilagossággal ítélték meg.
A munka alól
csak az iskolás évek alatt mentesült a cseléd. A kápolnával egybeépített
intézményt mindenki rossz szemmel nézte: az uradalom, mert a költségeket neki
kellett viselnie, a szülők, mert az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak
napszámot. Olvasni mindenki megtanult, aki azonban írni is tudott, az költő
hírébe keveredett. A pusztaiak egyébként keveset hallottak a világról. A
földesúr, de még a gazdatiszt sem ereszkedett le hozzájuk. Néha vándorok
érkeztek, azok hozták a híreket: koldusok, summások, tudós emberek, akik
gyógyítottak. Az orvosban ugyanis a pusztai ember nem bízott meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése