Örkény
Istvánt (1912—1979) elsősorban ma is úgy tartják számon, mint az egyperces novellák
és a Tóték szerzőjét, s ezek népszerűségével később is csak a Macskajáték vetekedhetett.
E művek idehaza forradalmian megváltoztatták mind a próza-, mind a drámairodalom
lehetséges szemléletmódjairól kialakult képet, mind a színjátszás hagyományait.
A Tóték bemutatója a Thália Színházban (1967) igazi dráma-és színháztörténeti
eseménynek számított. A változások lényege: az áttételesebb, intellektuálisabb
közlésmódok térnyerése, az egyszerre példázatszerű és dokumentumjellegű
előadásmód és a világirodalomban már régebb óta hódító groteszk és abszurd
szemléletmódok és ábrázolási technikák erőteljes érvényesítése, a törekvés az összetett,
ellentmondásos világ valóságos viszonyainak hiteles írói megjelenítésére.
Életpályája –
csak emlékeztető – a kiemelt sorokat kell tudni
Örkény István
magyar drámaíró. 1912-ben született, gyógyszerész, zsidószármazású családba
Budapesten. Tanulmányai: piarista gimnázium; vegyészmérnöki + gyógyszerdiploma.
Londonban és Párizsban jelentek meg művei. Itthon a Szép Szó folyóiratban
jelentek meg írásai, drámái. 1938 – 1939ben Londonban, majd Párizsban élt.
1942-ben munkaszolgálatosként került az orosz frontra. A 2. Hadsereggel gyalog
ment a Donig. Hadifogságból 1946-ban ért haza. Legfontosabb fogalom Örkény
számára: a szolidaritás, ez a legtöbb, amit egy ember a másikért tehet. 1946:
kommunista párt à kiábrándulás, ellenzékivé válik. 1956 után évekig nem
publikálhat. Első novellás kötetei: Tengertánc; Budai böjt; Ezüstpisztráng.
Kisregény: Macskajáték; Tóték. Verses kötet: Jeruzsálem hercegnője; Nászutasok
a légypapíron. 1968: kiválogatja az egyperces novellákat à Egyperces novellák.
Életének utolsó szakaszában a drámaírás felé fordul. 1979-ben halt meg.
TÓTÉK
A
közvetlenül a háború után keletkezett műveiben nemcsak a dokumentumjelleg
szembeötlő, hanem az is, hogy Örkény szükségszerűen front - és főként
fogolytábori élményeit írta meg, a hátország múltként és a foglyok —
elérhetetlennek látszó —jövőjének álmaként jelent meg.
Örkény
a háborút tekintette élete sorsdöntő élményének, s ezt a legteljesebben a
Tótékban tudta megragadni. Pedig látszatra nem is a háború a fő téma, a mű fő
cselekménysíkja nem is a fronton, hanem a hátországban játszódik. Maga a
hátország, a béke világa azonban nem a múlt és a jövő lehetséges ellenpontja
lesz, hanem a fronttal egyidejűen jelenik meg. Így egymást magyarázzák, ami
segíti a háború kritikai ábrázolását. A hátország középpontba állítása azért is
telitalálat, mert második világháborús szerepünket, kiszolgáltatottságunkat és
mégis meglévő felelősségünket csak úgy lehet igazán megragadni, ha azt a helyet
állítjuk középpontba, ahol a dolgok valójában történtek vagy történhettek
volna.
A
cselekmény:
a második világháború idején a Tót családhoz érkezik fiuk parancsnoka a frontról
pihenni; a család fiuk sorsának jobbra fordulása érdekében lesi az őrnagy
minden kívánságát; dobozolással töltik az időt éjjel, amikor az őrnagy nem tud
aludni; sorozatosan megalázkodni kényszerülnek, s amikor már nem tudják tovább
elviselni a visszaérkező őrnagyot, Tót Lajos a margóvágóval feldarabolja.
A
dráma fő cselekménysíkja: nem a front, hanem a hátország. A két lehetséges
helyszínerősíti egymást; a kiszolgáltatottság, a felelősség így nyomatékosabban
bemutatható - alátszólag idilli üdülőfalu egy felfordult világot idéz.
A
Tóték a szolgalelkűség és a lázadás groteszk képe. A groteszkben szélsőséges,
össze nem illő elemek fonódnak össze. E műben ezt leginkább a deformáció segíti
elő.
A
deformáció a valóság jelenségeitől fokozottabban eltérő alkotói eljárás, amely
nagyobb teret enged a fantasztikus és az abszurd elemeknek. A mű a szereplők
deformálódásának folyamatát jeleníti meg. A deformáció is a valóságos elemekből
indul ki, ez esetben a háborúból. A háború lényege az emberi személyiség
szempontjából az integritás felfüggesztése a parancsuralom, a teljes
kiszolgáltatottság nyomása alatt. Az ember számára ez abszurd helyzet, hiszen
nem teheti azt, amit szokott, amit a j zan ész szerint tenni akar. Ezt
szemlélteti a Tót család szokásainak fokozatos átalakulása, deformálódása és
akaratuknak, gondolkodásuknak agresszív megbéklyózása. Mindebben az író a
családfőt állítja a középpontba, ő az, aki kibírhatatlanul szenved a
változásoktól, a két nő a nagy cél érdekében a végsőkig alkalmazkodik. De
nemcsak a Tót család, egész környezetük deformálódott a háború nyomására. Az
üdülőközség látszólag idilli világa valójában felfordult világ, ahol szinte senki
sem azt csinálja, amit kellene. Szembeötlő az értelmiségi lét devalválódása. Az
értelmiségi vagy az alkalmazkodást hirdeti, mint Tomaji plébános, Cipriani
ideggyógyász
(a
kisregényváltozatban), vagy hivatást cserél: az ügyvéd gödörtisztítóvá, Tót
Gyula tanító zászlóssá lett. (Varró őrnagyról nem tudjuk meg, vajon hivatásos
katona-e.) De nemcsak az értelmiségiekre jellemzők a foglalkozáscserék. Tót
Lajos vasutas volt és tűzoltó lett, s most éppen ezt kell feladnia, hogy
dobozolóvá váljon. A postás is katona lett, s helyette a bolond
Gyuri
atyus a levélkézbesítő. S vannak, akikről már csak múlt időben beszélnek: Klein
vendéglős és Beger mozis már csak „Volt”.
Ebbe
a predeformálódott világba robban be az őrnagy, aki már teljesen deformálódott személyiség.
Egy gépezet kereke lett, s az a célja, hogy mindenki azzá váljon. Az őrnagy eredetileg
maga is áldozat, sajnálni mégsem tudjuk. Magatartása azt példázza, hogy a szolgalelkű
alkalmazkodóképesség hova vezet, s milyen károsan burjánzó a hatása, ha némi hatalommal
párosul. Az őrnagy a Tót család otthonába baráti vendégként érkezik, hívásra, rábeszélésre,
azért, hogy pihenjen. A háború gépezete azonban képtelen a munkaszünetre, a
deformálódott ember nem képes visszanyerni eredeti állapotát. Az őrnagy
képtelen a civil élethez alkalmazkodni, s látszólag demokratikus
viselkedésével, látszólag hasznos munkára serkentő szavaival hozzálát, hogy
teljesen deformálja a Tót családot is, méghozzá úgy, hogy magára a családfőre
összpontosítja figyelmét. Az akcióhoz szövetségeseket keres és talál is a két
nőben. Az akció különös fonáksága, hogy a Tót család nem fogja fel, hogy ők az
áldozatok, az őrnagy pedig az ellenség, hiszen ők hitük szerint csak jót
akarnak, azért hogy majd az őrnagy is jót tegyen a zászlós fiúval kint a
fronton.
A
mű világa ellentétekre épül. A mű két cselekményszála a hátország és a front
képét idézi fel és kapcsolja össze. Ez eleve feszültséget teremt: a hadsereg és
a civil élet sohasem illeszkedhet harmonikusan. Örkény ezt az ellentétet még
fokozza is. Varró őrnagy egy partizánvadász-egység parancsnoka, Tóték pedig egy
hegyvidéki üdülőközség lakosai. Az érzelmi-hangulati és a mögötte lévő lényegi
ellentétek már a művet elindító helyzetben hangsúlyosak. Az őrnagy (betegség)
„megrendült egészségi állapota miatt » kap kéthetes szabadságot, Tóték viszont
majd kicsattannak az egészségtől. Tótékat készületlenül éri a háborúból érkező
őrnagy magatartása, bár ők igyekeznek minden eshetőségre felkészülni. De ők
üdülővendégre várnak, még ha rendkívülire is. Előkészületeik is ezt mutatják
(szagtalanítás,
a csönd és a fenyőillat biztosítása, kényelmi tárgyak beszerzése).
Tevékenységükkel
fiuk sorsán akarnak segíteni, az őrnagy kiszolgálásával azonban önkéntelenül is
a háború kiszolgálását kezdik meg.
A
frontot idézi az egyik cselekményszál: Tót Gyula zászlós története, amelyet
levelekből, sürgönyökből, leltárból ismerhetünk meg. Ezek a szerző által írt,
azaz fiktív dokumentumok nagymértékben megnövelik a mű hitelességét,
valószerűségét, hiszen ezer-és ezerszámra készültek a háború idején ilyenfajta
levelek és sürgönyök. A frontélet azonban közvetlenül is megjelenik a
hátországbeli üdülőközségben az őrnagy alakján keresztül.
A
hátországban és a fronton történtek összekapcsolásában kulcsszerepe van a postásnak,
hiszen tőle függ, hogy a leveleket Tóték megkapják-e vagy nem, ugyanis a bolond
az általa különösen tisztelt Tót úr részére csak jó híreket továbbít. A
halálhírről szólósürgöny megsemmisítésének lényeges szerepe van a cselekmény
befolyásolásában. Ha
Tóték
megkapják a sürgönyt — nincs konfliktus, hiszen cél nélkül nem vállalták volna
az alkalmazkodás fokozatait, a szolgalelkűséget. Ha az őrnagy ott-tartózkodása
közben kaptak volna sürgönyt, akkor drámai összecsapásra, lázadásra nyílott
volna lehetőség. Így Tóték végigjárják az alkalmazkodás különböző fokozatait. A
sürgöny megsemmisítésének azonban nemcsak a szereplők viselkedésében, hanem a
groteszk általánossá válásában is jelentősége van. Már a lehetőség is groteszk,
hiszen a bolond válik postássá, s ő korántsem postásként viselkedik. Gyuri
atyus, a postás, aki a narrátor szerepét is betölti, nem kézbesíti a halálhírről
szóló sürgönyt Tótéknak, mert szereti őket.
Még
lényegesebb az a feszültség, amely azáltal keletkezik, hogy a cselekmény egyik
lényeges elemét illetően mást tud az olvasó és mást a Tót család. Tóték — és
környezetük — szinte hősi áldozatvállalásnak tekintik a teljes alkalmazkodást,
a befogadó viszont tudja, hogy nem hősi cselekedetről, nem fenséges vagy
tragikus helyzetről van szó, hanem abszurd helyzetbe került gyámoltalan emberek
groteszk vergődéséről.
Az
író ezáltal elidegenítően, az azonosulást mellőzve mutatja be a Tót családot.
Az a célja, hogy az olvasó is képes legyen a távolságtartásra. Amikor
értesülünk a fiú haláláról, megteremtődik e távolságtartás objektív lehetősége.
Az olvasó sem érzelmileg, sem gondolatilag nem azonosulhat a szereplők
szolgalelkűségével, ugyanakkor részvétet érezhet a kiszolgáltatottak iránt. S a
mű követése közben a gondolati általánosításra is képes lesz: mindig
gyanakvással kell fogadnunk azokat, akik a mi érdekeinkre hivatkozva szolgává
akarnak aljasítani bennünket.
Szerkezeti
szempontból nemcsak a két cselekményszál párhuzama a lényeges. A Tót család
sorsában egymásra épülő fokozatok figyelhetők meg. A kisregény 1. és 2.
fejezete (a dráma első része) az előkészületeket mutatja be, majd az őrnagy
megérkezését és első napját a faluban. Helyzetet ábrázol tehát, de megadja
benne a konfliktus lehetséges forrásait (a fiú halála, az őrnagy feje tetejére
állított napirendje). A 3. és 4. fejezet (a dráma második része) a
további
13 nap története, a deformálódás bemutatása, tehát folyamat- ábrázolás. A
helyzet hívja elő a folyamatot s a folyamat befejezhetetlensége a végső
kétségbeeséséből sarjadó cselekvést. A megérkező dokumentumok mind a folyamat
gyorsulását, a cselekvés késleltetését szolgálják, a meg nem érkezők viszont
mintegy figyelmeztetik az olvasót (a nézőt) a cselekvés halasztásának
értelmetlenségére. Ugyanakkor nem Tótékat ítéljük el, hanem azt a felfordult
világot, amely ilyen abszurd helyzeteket teremt.
A
folyamat lényegi mozgatója az őrnagy démoninak bizonyuló figurája. Állandóan agresszív
játékot űz Tóttal: valamely szokásának a feladására készteti — s ehhez igénybe veszi
Mariska és Ágika segítségét is. Ahogy Tót megtörik, úgy adja fel egyéniségét
is.
Először
csak legelemibb szokásairól kell lemondania, a dobozolásba való kényszerű bekapcsolódása
azonban már akaratának feladását is érinti. Az a tény, hogy Tót úr korábban nem
készített dobozokat, azt is bizonyítja, hogy a családon belül — és a falusi közvéleményben
— ő is hatalom volt, akit családtagjai szeretettel, de szolgalelkűen kiszolgáltak.
A második nagy megalázkodás az új margóvágó készítésével függ össze. Az őrnagy
ottmaradásának feltételéül azt szabja, hogy Tót dobozolás közben ne
gondolkozzon, ugyanakkor azt követeli tőle, hogy azon törje a fejét: miként
lehetne kiküszöbölni a dobozolás közbeni gondolkodást. S bár a feladatot
megoldja, az újabb megalázások után Tót megszökik. Szökése nemcsak rá jellemző,
s nemcsak az adott helyzetben értelmezhető cselekvés. Tót példázza a
legtipikusabb második világháborús hazai magatartásformát: a kivárást. Tót
azért szökik, mert az ellenállásra képtelen. A kivárás értelme kettős: életben
maradni és a fennálló világrendet átmenteni. Tót és családja tökéletesen megvan
elégedve azzal a világgal, amelyben korábban élt, s az őrnagy távozása után
első dolguk visszahelyezni mindent a régi, megszokott rendbe. Az őrnagy azonban
váratlanul visszatér, és ennek többrétegű a funkciója. Példázza azt is, hogy a
háború, a rossz önként nem távozik körünkből, hogy a kivárás politikája nem
elég.
Példázza
azt is, hogy az erőszakkal szembe kell szállni. Hangsúlyosan szól arról, hogy a
háború után, a 20. század szörnyűségeinek tudatával nem lehet ügy élni, mintha
semmi sem történt volna. Az őrnagy távozása után Tót úgy vélte, hogy ismét
helyreállt a régi világrend. A visszatéréskor azonban rá kell döbbennie, hogy
amíg „őrnagyok” vannak, addig nem is állhat helyre. E felismerés vezeti őt az
őrnagy likvidálásához.
Az
őrnagy visszatérésével lehetővé válik a válasz a mottó által felvetett
kérdésre. A mottó így szól: „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát,
marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel
ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van?
Fogas
kérdés!” Íme: van olyan erőhatalom, amely teljesen szétroncsolja az emberi személyiséget,
de az ember mégis képes lehet a lázadásra, ha megmarad benne egy szikrányi
öntudat. S mivel ez a mű nem az őrnagy, hanem Tót deformálódásának története, ezért
hangsúlyosabb Benne Tót sorsának a tanulsága, a végül fellázadó ember képe.
Tóték mindvégig azt hitték, hogy fiuk élete a tét. Csak Tót érezte, s
cselekvése ennek a felismerése, hogy itt az ő személyisége volt az igazi tét,
és hogy nem lehet olyan cél, amelynek érdekében önmagát puszta eszközzé
tehetné. Tót úr életében is megadatik az a perc, amelyben boldognak kell őt
elképzelnünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése