Groteszk látásmód Örkény István Tóték című drámájában

Örkény Istvánt (1912—1979) elsősorban ma is úgy tartják számon, mint az egyperces novellák és a Tóték szerzőjét, s ezek népszerűségével később is csak a Macskajáték vetekedhetett. E művek idehaza forradalmian megváltoztatták mind a próza-, mind a drámairodalom lehetséges szemléletmódjairól kialakult képet, mind a színjátszás hagyományait. A Tóték bemutatója a Thália Színházban (1967) igazi dráma-és színháztörténeti eseménynek számított. A változások lényege: az áttételesebb, intellektuálisabb közlésmódok térnyerése, az egyszerre példázatszerű és dokumentumjellegű előadásmód és a világirodalomban már régebb óta hódító groteszk és abszurd szemléletmódok és ábrázolási technikák erőteljes érvényesítése, a törekvés az összetett, ellentmondásos világ valóságos viszonyainak hiteles írói megjelenítésére.

Életpályája – csak emlékeztető – a kiemelt sorokat kell tudni

Örkény István magyar drámaíró. 1912-ben született, gyógyszerész, zsidószármazású családba Budapesten. Tanulmányai: piarista gimnázium; vegyészmérnöki + gyógyszerdiploma. Londonban és Párizsban jelentek meg művei. Itthon a Szép Szó folyóiratban jelentek meg írásai, drámái. 1938 – 1939ben Londonban, majd Párizsban élt. 1942-ben munkaszolgálatosként került az orosz frontra. A 2. Hadsereggel gyalog ment a Donig. Hadifogságból 1946-ban ért haza. Legfontosabb fogalom Örkény számára: a szolidaritás, ez a legtöbb, amit egy ember a másikért tehet. 1946: kommunista párt à kiábrándulás, ellenzékivé válik. 1956 után évekig nem publikálhat. Első novellás kötetei: Tengertánc; Budai böjt; Ezüstpisztráng. Kisregény: Macskajáték; Tóték. Verses kötet: Jeruzsálem hercegnője; Nászutasok a légypapíron. 1968: kiválogatja az egyperces novellákat à Egyperces novellák. Életének utolsó szakaszában a drámaírás felé fordul. 1979-ben halt meg.

TÓTÉK

A közvetlenül a háború után keletkezett műveiben nemcsak a dokumentumjelleg szembeötlő, hanem az is, hogy Örkény szükségszerűen front - és főként fogolytábori élményeit írta meg, a hátország múltként és a foglyok — elérhetetlennek látszó —jövőjének álmaként jelent meg.

Örkény a háborút tekintette élete sorsdöntő élményének, s ezt a legteljesebben a Tótékban tudta megragadni. Pedig látszatra nem is a háború a fő téma, a mű fő cselekménysíkja nem is a fronton, hanem a hátországban játszódik. Maga a hátország, a béke világa azonban nem a múlt és a jövő lehetséges ellenpontja lesz, hanem a fronttal egyidejűen jelenik meg. Így egymást magyarázzák, ami segíti a háború kritikai ábrázolását. A hátország középpontba állítása azért is telitalálat, mert második világháborús szerepünket, kiszolgáltatottságunkat és mégis meglévő felelősségünket csak úgy lehet igazán megragadni, ha azt a helyet állítjuk középpontba, ahol a dolgok valójában történtek vagy történhettek volna.

A cselekmény: a második világháború idején a Tót családhoz érkezik fiuk parancsnoka a frontról pihenni; a család fiuk sorsának jobbra fordulása érdekében lesi az őrnagy minden kívánságát; dobozolással töltik az időt éjjel, amikor az őrnagy nem tud aludni; sorozatosan megalázkodni kényszerülnek, s amikor már nem tudják tovább elviselni a visszaérkező őrnagyot, Tót Lajos a margóvágóval feldarabolja.

A dráma fő cselekménysíkja: nem a front, hanem a hátország. A két lehetséges helyszínerősíti egymást; a kiszolgáltatottság, a felelősség így nyomatékosabban bemutatható - alátszólag idilli üdülőfalu egy felfordult világot idéz.

A Tóték a szolgalelkűség és a lázadás groteszk képe. A groteszkben szélsőséges, össze nem illő elemek fonódnak össze. E műben ezt leginkább a deformáció segíti elő.

A deformáció a valóság jelenségeitől fokozottabban eltérő alkotói eljárás, amely nagyobb teret enged a fantasztikus és az abszurd elemeknek. A mű a szereplők deformálódásának folyamatát jeleníti meg. A deformáció is a valóságos elemekből indul ki, ez esetben a háborúból. A háború lényege az emberi személyiség szempontjából az integritás felfüggesztése a parancsuralom, a teljes kiszolgáltatottság nyomása alatt. Az ember számára ez abszurd helyzet, hiszen nem teheti azt, amit szokott, amit a j zan ész szerint tenni akar. Ezt szemlélteti a Tót család szokásainak fokozatos átalakulása, deformálódása és akaratuknak, gondolkodásuknak agresszív megbéklyózása. Mindebben az író a családfőt állítja a középpontba, ő az, aki kibírhatatlanul szenved a változásoktól, a két nő a nagy cél érdekében a végsőkig alkalmazkodik. De nemcsak a Tót család, egész környezetük deformálódott a háború nyomására. Az üdülőközség látszólag idilli világa valójában felfordult világ, ahol szinte senki sem azt csinálja, amit kellene. Szembeötlő az értelmiségi lét devalválódása. Az értelmiségi vagy az alkalmazkodást hirdeti, mint Tomaji plébános, Cipriani ideggyógyász

(a kisregényváltozatban), vagy hivatást cserél: az ügyvéd gödörtisztítóvá, Tót Gyula tanító zászlóssá lett. (Varró őrnagyról nem tudjuk meg, vajon hivatásos katona-e.) De nemcsak az értelmiségiekre jellemzők a foglalkozáscserék. Tót Lajos vasutas volt és tűzoltó lett, s most éppen ezt kell feladnia, hogy dobozolóvá váljon. A postás is katona lett, s helyette a bolond

Gyuri atyus a levélkézbesítő. S vannak, akikről már csak múlt időben beszélnek: Klein vendéglős és Beger mozis már csak „Volt”.

Ebbe a predeformálódott világba robban be az őrnagy, aki már teljesen deformálódott személyiség. Egy gépezet kereke lett, s az a célja, hogy mindenki azzá váljon. Az őrnagy eredetileg maga is áldozat, sajnálni mégsem tudjuk. Magatartása azt példázza, hogy a szolgalelkű alkalmazkodóképesség hova vezet, s milyen károsan burjánzó a hatása, ha némi hatalommal párosul. Az őrnagy a Tót család otthonába baráti vendégként érkezik, hívásra, rábeszélésre, azért, hogy pihenjen. A háború gépezete azonban képtelen a munkaszünetre, a deformálódott ember nem képes visszanyerni eredeti állapotát. Az őrnagy képtelen a civil élethez alkalmazkodni, s látszólag demokratikus viselkedésével, látszólag hasznos munkára serkentő szavaival hozzálát, hogy teljesen deformálja a Tót családot is, méghozzá úgy, hogy magára a családfőre összpontosítja figyelmét. Az akcióhoz szövetségeseket keres és talál is a két nőben. Az akció különös fonáksága, hogy a Tót család nem fogja fel, hogy ők az áldozatok, az őrnagy pedig az ellenség, hiszen ők hitük szerint csak jót akarnak, azért hogy majd az őrnagy is jót tegyen a zászlós fiúval kint a fronton.

A mű világa ellentétekre épül. A mű két cselekményszála a hátország és a front képét idézi fel és kapcsolja össze. Ez eleve feszültséget teremt: a hadsereg és a civil élet sohasem illeszkedhet harmonikusan. Örkény ezt az ellentétet még fokozza is. Varró őrnagy egy partizánvadász-egység parancsnoka, Tóték pedig egy hegyvidéki üdülőközség lakosai. Az érzelmi-hangulati és a mögötte lévő lényegi ellentétek már a művet elindító helyzetben hangsúlyosak. Az őrnagy (betegség) „megrendült egészségi állapota miatt » kap kéthetes szabadságot, Tóték viszont majd kicsattannak az egészségtől. Tótékat készületlenül éri a háborúból érkező őrnagy magatartása, bár ők igyekeznek minden eshetőségre felkészülni. De ők üdülővendégre várnak, még ha rendkívülire is. Előkészületeik is ezt mutatják

(szagtalanítás, a csönd és a fenyőillat biztosítása, kényelmi tárgyak beszerzése).

Tevékenységükkel fiuk sorsán akarnak segíteni, az őrnagy kiszolgálásával azonban önkéntelenül is a háború kiszolgálását kezdik meg.

A frontot idézi az egyik cselekményszál: Tót Gyula zászlós története, amelyet levelekből, sürgönyökből, leltárból ismerhetünk meg. Ezek a szerző által írt, azaz fiktív dokumentumok nagymértékben megnövelik a mű hitelességét, valószerűségét, hiszen ezer-és ezerszámra készültek a háború idején ilyenfajta levelek és sürgönyök. A frontélet azonban közvetlenül is megjelenik a hátországbeli üdülőközségben az őrnagy alakján keresztül.

A hátországban és a fronton történtek összekapcsolásában kulcsszerepe van a postásnak, hiszen tőle függ, hogy a leveleket Tóték megkapják-e vagy nem, ugyanis a bolond az általa különösen tisztelt Tót úr részére csak jó híreket továbbít. A halálhírről szólósürgöny megsemmisítésének lényeges szerepe van a cselekmény befolyásolásában. Ha

Tóték megkapják a sürgönyt — nincs konfliktus, hiszen cél nélkül nem vállalták volna az alkalmazkodás fokozatait, a szolgalelkűséget. Ha az őrnagy ott-tartózkodása közben kaptak volna sürgönyt, akkor drámai összecsapásra, lázadásra nyílott volna lehetőség. Így Tóték végigjárják az alkalmazkodás különböző fokozatait. A sürgöny megsemmisítésének azonban nemcsak a szereplők viselkedésében, hanem a groteszk általánossá válásában is jelentősége van. Már a lehetőség is groteszk, hiszen a bolond válik postássá, s ő korántsem postásként viselkedik. Gyuri atyus, a postás, aki a narrátor szerepét is betölti, nem kézbesíti a halálhírről szóló sürgönyt Tótéknak, mert szereti őket.

Még lényegesebb az a feszültség, amely azáltal keletkezik, hogy a cselekmény egyik lényeges elemét illetően mást tud az olvasó és mást a Tót család. Tóték — és környezetük — szinte hősi áldozatvállalásnak tekintik a teljes alkalmazkodást, a befogadó viszont tudja, hogy nem hősi cselekedetről, nem fenséges vagy tragikus helyzetről van szó, hanem abszurd helyzetbe került gyámoltalan emberek groteszk vergődéséről.

Az író ezáltal elidegenítően, az azonosulást mellőzve mutatja be a Tót családot. Az a célja, hogy az olvasó is képes legyen a távolságtartásra. Amikor értesülünk a fiú haláláról, megteremtődik e távolságtartás objektív lehetősége. Az olvasó sem érzelmileg, sem gondolatilag nem azonosulhat a szereplők szolgalelkűségével, ugyanakkor részvétet érezhet a kiszolgáltatottak iránt. S a mű követése közben a gondolati általánosításra is képes lesz: mindig gyanakvással kell fogadnunk azokat, akik a mi érdekeinkre hivatkozva szolgává akarnak aljasítani bennünket.

Szerkezeti szempontból nemcsak a két cselekményszál párhuzama a lényeges. A Tót család sorsában egymásra épülő fokozatok figyelhetők meg. A kisregény 1. és 2. fejezete (a dráma első része) az előkészületeket mutatja be, majd az őrnagy megérkezését és első napját a faluban. Helyzetet ábrázol tehát, de megadja benne a konfliktus lehetséges forrásait (a fiú halála, az őrnagy feje tetejére állított napirendje). A 3. és 4. fejezet (a dráma második része) a

további 13 nap története, a deformálódás bemutatása, tehát folyamat- ábrázolás. A helyzet hívja elő a folyamatot s a folyamat befejezhetetlensége a végső kétségbeeséséből sarjadó cselekvést. A megérkező dokumentumok mind a folyamat gyorsulását, a cselekvés késleltetését szolgálják, a meg nem érkezők viszont mintegy figyelmeztetik az olvasót (a nézőt) a cselekvés halasztásának értelmetlenségére. Ugyanakkor nem Tótékat ítéljük el, hanem azt a felfordult világot, amely ilyen abszurd helyzeteket teremt.

A folyamat lényegi mozgatója az őrnagy démoninak bizonyuló figurája. Állandóan agresszív játékot űz Tóttal: valamely szokásának a feladására készteti — s ehhez igénybe veszi Mariska és Ágika segítségét is. Ahogy Tót megtörik, úgy adja fel egyéniségét is.

Először csak legelemibb szokásairól kell lemondania, a dobozolásba való kényszerű bekapcsolódása azonban már akaratának feladását is érinti. Az a tény, hogy Tót úr korábban nem készített dobozokat, azt is bizonyítja, hogy a családon belül — és a falusi közvéleményben — ő is hatalom volt, akit családtagjai szeretettel, de szolgalelkűen kiszolgáltak. A második nagy megalázkodás az új margóvágó készítésével függ össze. Az őrnagy ottmaradásának feltételéül azt szabja, hogy Tót dobozolás közben ne gondolkozzon, ugyanakkor azt követeli tőle, hogy azon törje a fejét: miként lehetne kiküszöbölni a dobozolás közbeni gondolkodást. S bár a feladatot megoldja, az újabb megalázások után Tót megszökik. Szökése nemcsak rá jellemző, s nemcsak az adott helyzetben értelmezhető cselekvés. Tót példázza a legtipikusabb második világháborús hazai magatartásformát: a kivárást. Tót azért szökik, mert az ellenállásra képtelen. A kivárás értelme kettős: életben maradni és a fennálló világrendet átmenteni. Tót és családja tökéletesen megvan elégedve azzal a világgal, amelyben korábban élt, s az őrnagy távozása után első dolguk visszahelyezni mindent a régi, megszokott rendbe. Az őrnagy azonban váratlanul visszatér, és ennek többrétegű a funkciója. Példázza azt is, hogy a háború, a rossz önként nem távozik körünkből, hogy a kivárás politikája nem elég.

Példázza azt is, hogy az erőszakkal szembe kell szállni. Hangsúlyosan szól arról, hogy a háború után, a 20. század szörnyűségeinek tudatával nem lehet ügy élni, mintha semmi sem történt volna. Az őrnagy távozása után Tót úgy vélte, hogy ismét helyreállt a régi világrend. A visszatéréskor azonban rá kell döbbennie, hogy amíg „őrnagyok” vannak, addig nem is állhat helyre. E felismerés vezeti őt az őrnagy likvidálásához.

Az őrnagy visszatérésével lehetővé válik a válasz a mottó által felvetett kérdésre. A mottó így szól: „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van?

Fogas kérdés!” Íme: van olyan erőhatalom, amely teljesen szétroncsolja az emberi személyiséget, de az ember mégis képes lehet a lázadásra, ha megmarad benne egy szikrányi öntudat. S mivel ez a mű nem az őrnagy, hanem Tót deformálódásának története, ezért hangsúlyosabb Benne Tót sorsának a tanulsága, a végül fellázadó ember képe. Tóték mindvégig azt hitték, hogy fiuk élete a tét. Csak Tót érezte, s cselekvése ennek a felismerése, hogy itt az ő személyisége volt az igazi tét, és hogy nem lehet olyan cél, amelynek érdekében önmagát puszta eszközzé tehetné. Tót úr életében is megadatik az a perc, amelyben boldognak kell őt elképzelnünk.