József Attila (1905.
Április 11.-1937. December 3.) az egyik legkiemelkedőbb és legismertebb 20.
századi posztumusz Kossuth-díjas és Baumgarten díjas magyar költő.
Édesapja József Áron
(1871-1937) egy romániai bánáti szappanfőző munkás volt, édesanyja Pőcze
Borbála (1875-1919) egy parasztlányból lett mosónő volt. József Attila Budapest
egyik szegény kerületében született, Ferencvárosban.
Két
idősebb nővére Eta és Jolán volt. József Attila 3 éves volt, mikor édesapja
elhagyta a családot. Hihetetlen szegénységben és nyomorban éltek, az édesanya
nagyon nehezen tudta eltartani a három gyereket és fizetni a lakbért. Végül a
két kisebb gyereket, Attilát és Etelt a Gyermekvédő Liga gondjaira bízta, akik
1910-ben nevelőszülőkhöz adták őket Öcsödre, ahol József Attila egy farmon
dolgozott cserébe az ellátásért. A nevelőszülei Pistának hívták, mondván, hogy
nincsen olyan név, hogy Attila.
1912-ben
a gyerekek hazaszöktek Budapestre édesanyjukhoz, ahol bár együtt voltak,
továbbra is nagy szegénység vette őket körül. Édesanyja.
1919-ben
bekövetkezett halála után József Attilát sógora, Makai Ödön vette szárnyai alá.
Egy jó középiskolába járatta Attilát, aki később a szegedi Tudományegyetemre
jelentkezett, hogy középiskolai tanár lehessen. Az egyetem elutasította, amikor
Horger Antal a provokatív versei miatt a tanításhoz alkalmatlannak
nyilvánította.
Ettől
a ponttól kezdve megpróbálta saját magát fenntartani abból a kis pénzből, amit
a saját versei publikálásával keresett. A skizofrénia jelei mutatkoztak rajta,
ami miatt pszichiáterek is kezelték. Soha nem nősült meg, de gyakran
beleszeretett az őt kezelő nőkbe.
1937-ben,
Balatonszárszón, vonatbalesetben halt meg. A legszélesebb körben elfogadott
nézet, hogy József Attila öngyilkos lett, de akadnak olyan szakértők, akik
állítják, hogy pusztán baleset történt.
József
Attila nemzetközi szinten a legismertebb a modern magyar költők közül. Verseit
számos nyelvre lefordították, műveit a világ számos országában tanítják
irodalom órákon.
A magyar irodalom egyik
legnagyobb költőjének megalázó sors jutott, energiakészletét ez emésztette fel.
Az 1935-ben induló Szép Szó című folyóirat jelentette számára az egyetlen hozzá
méltó munkát, szerkesztőkét és költőként egyre pontosabban fogalmazhatta meg
aggodalmait, tiltakozásait. Etikai lét felé terelte olvasóit akkor, amikor az
nem számított értéknek.
Kései költészete küzdelem az
elmúlással, de egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy az egyén a
társadalom része, és általános megoldást csak a társadalom radikális
megváltoztatása jelenthet. Kései költészetében ezért a történelmi ember válasza
együtt jelent meg a magánemberrel.
Az előretörő fasizmus veszélyét a
Levegőt! című verse (1935)
fogalmazta meg, melynek felütése az éjszaka versekre utal vissza. A vers
dinamikus indításában ott van a lírai hős, akinek jelenléte később fel is
erősödik az igehasználat és a személyes névmás nyomatékosítása révén. Ez a
hangsúlyozott személyesség erősíti fel a vers alapgondolatát, hogy az emberi
személyiség létezését elemi veszély fenyegeti:
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek,
aktába írják, miről álmodoztam,
s azt is, ki érti meg.
és nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
A nemzeti nyomor kettős teherként
nehezedik az emberre: fizikai és társadalmi létezésében egyaránt korlátozza,
ezért hangzik a vers címe úgy, mint egy fuldokló kiáltása. A vers második
felében megjelenő gyermekmotívum nemcsak a szokásos József Attila-i attitűd,
azzal állítja szembe a felnőtt létet. Gyermekként is érték csapások, melyek miatt
meg kellett tanulnia, hogy más a valóság és más az ideális állapot. De az érett
fővel rendelkező felnőtt ezt nem tűrheti el, méltó módon válaszolt is a
kihívásra. Szívünk és elménk csak a szabadság rendjében létezhet méltó módon,
ami lehetővé teszi a személyiség gazdag kiteljesedését. A verset lezáró
invocátió ezt fejezi ki:
Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép,
komoly fiadat!
Levegőt!
Ahogy Németország kardcsörtetését
érzékelte, veszélyérzete fokozódott az emberiségre uszuló ordas eszmék miatt.
Ezért köszöntötte különleges verssel az európai olvasó körútján Budapesten járó
Thomas Mannt, a másik németet, s példaként állítja mindenki elé a fehérek közt
megjelenő európait, az emberi humánum
hordozóját:
Arról
van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk,
és nők a nők – szabadok, kedvesek,
s mind
ember, mert az egyre kevesebb….
(Thomas Mann üdvözlése)
A Dunánál című versét 1936-ban alkalmi versként írta, a Szép Szó
könyvnapi kötetét – Mai magyarok – régi magyarokról – ezzel indították útjára.
József Attilánál a Duna nemcsak egy folyó, nemcsak a magyar sors szimbóluma,
hanem a közép-európai népek küzdelmének színtere. Az állandó mozgást, az
önazonosság megőrzését, a rész és egész viszonyát ezzel fejezte ki. Jellegzetes
verskezdete keletkezesét mutatja: A rakodópart alsó kövén ültem….
Ez a verse az ódai műfaj
klasszikus változatának modern változata, ősi hármas tagozását számokkal idézte
fel. A vers első részében - a strófában – a konkréttól haladt az általános
felé, fő kérdése az, hogy az idő által föltárt törvényszerűségek alakítják-e az
emberi sorsot, vagy az idő közömbös az egyénnel szemben? A kérdésre a választ a
második egység, az antistrófa adja meg, melyben az ihlető látványtól elszakadva
az egyén és az emberiség viszonyát kutatja a bergsoni idő segítségével:
Tudunk
egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt, s övék a jelen.
Verset
írunk – ők fogják ceruzámat,
S én érzem őket és emlékezem.
A Dunánál
A harmadik rész, az epodosz, a
múlt és a jelen, az egyes ember és az emberiség biológiai összefüggését tárja
fel. Az ősök végtelen sora – mondja József Attila - egyesíti magában az emberiség minden népét, nemzetét, a három
idősík egységét a létet irányító törvények kimondása egyesítheti. A vers a Duna
menti népek egymásrautaltságának kimondásával zárul akkor, amikor a rendszer a
magyar kultúrfölény fasiszta eszméjét tette követendővé:
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés,
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; s nem is kevés.
(A
Dunánál)
A 7 szonettből álló Hazám (1937) című ódája. Ez is
alkalmi vers, a Szép Szó könyvnapi különszámához készült, amely Mi a magyar
most? címet viselte. Az egyes egységekben előző verseinek gondolati szintézise
jelenik meg, de közéletibb, agitatívabb azoknál. Szociografikus pontossággal
jeleníti meg az évszázados elmaradottságot, kiszolgáltatottságot:
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely hitetlen, csodára vár.
( Hazám)
Bár az értelmezés együtt jelenik
meg a versben a leírással, mégsem tördelte pillanatképekké a szonett fűzért.
Konkrét és absztrakt képek sora adja meg azt az országos körképet, amelyben még
nagyobb a hangsúly az öntudatlanságon, a kiszolgáltatottságon, mely a fortélyos
félelem igazgatta Magyarországról sem tűnt el. A látszatkonszolidáció mélyén
megbújó szörnyű jelenségeket kibontva a költői én is rátalált önmaga
feladatára:
S mégis ,
magyarnak számkivetve,
lelkem
sikoltva megriad –
édes hazám,
fogadj szivedbe,
hadd legyek
hűséges fiad!
( Hazám)
Egy kört lezárt ezzel a versével
a magyar irodalomban, hiszen a Balassi Bálint által kimondott édes haza
megérkezett és visszhangzott József Attilánál, de a haza mit sem változott a
XVI. század óta, most sem figyelt költőire. Költői feladatát aztán az Ars poetica (1937) című versében
pontosította: a mindenséggel mérd magad! - erkölcsi és szakmai parancsával
fejezte ki a teljesség igényét. Maga is megérett ehhez a feladathoz: költészete
klasszicizólódott, és a bersgsoni téridőben gondolkodva megtalálta a rend, az
emberhez méltó szelíd jövő alkotó pilléreit:
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kísérje két
szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
(Ars poetica)
Saját egyéni életét nem látta
ilyen tisztán megoldhatónak. Hiába írta egyre nagyszerűbb verseit, kortársai
közül kevesen értékelték, a nyugatosokkal és az újnépiesekkel való
szembenállásában világnézeti és személyes okok is közrejátszottak. Belemenekült
a szerelembe, mely a kívül-belül
/menekülő élet elől / a legutolsó menedék. (Nagyon fáj) A Gyömrői Edithez és
Kozmutza Flórához fűződő szerelem a lélek védekezési kísérlete lett, menekülés
a magány és a betegség egyre jobban összefonódó szálai elől. De az a költő, aki
az Ódában olyan pontosan megfogalmazta ennek az érzelemnek titkát és erejét, a
valóságban nem tudta azt megvalósítani, csak megalkotta azt magának, mintha
létezne…A pszichoanalitikai kezelés felelevenítette gyermekkorát, élessé tette
anya-hiányát, melynek tragikus kibeszélése lett a Kései sirató. Eleinte
veresége fő okának saját életének elhibázottságát tekintette, majd a kíméletlen
önelemzések során rájött: nincs lehetősége méltó életre. A végpontot
egyértelműen a Tudod, hogy nincs
bocsánat (1937) című versében fogalmazta meg.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
Mindent erre a szerelemre tett
fel, alkotói mechanizmusa jól működött: érzelmeiből rendszert teremtett, szerelmét
minden erejével valósággá akarta álmodni, de először Flóra, majd az ő betegsége
távolítatta el a megvalósulástól. A Flóra-kapcsolat – amelyben több volt a
realitás, mint az előzőben – kudarca jelezte számára a többi vágyott szerep
lehetetlenségét is: verseskötetét nem vették, a hivatalos elismerés késett, a
Baumgarten-díj csak akkor került szóba, amikor már nem tudta magát áltatni,
amikor véglegesen a semmi ágán találta magát. Megérezte életútjának tragikus
befejezettségét:
Utolsó vershármasában, melyeket
Szárszón írt 1937 novemberében, a bevégzettség tudatával tekint vissza életére.
Ezek a cím nélküli versek szorosan összekapcsolódnak a verselemekkel,
gondolatiságukkal, létösszegzésekké váltak, melyeket József Attila
teljességigénye formált ilyenekké.
Mindhárom időszembesítő jellegű, a gyermeki és felnőtt nézőpont
keveredik bennük: gyermeki egyszerűséggel és őszinteséggel fogalmazza meg
legbensőbb érzéseit, és néha felnőtt énjével biztatja, vagy korholja a gyermeki
énjét. A versek magvát helyzetrögzítő kijelentések adják, melyeket versekké
bővít.
A Karóval jöttél címűben a költői én leíró és elemző életrajza
jelenik meg. Fontos szimbólumok indítják, a karó az agresszivitás, az
élettelenség, a virág a szeretet, a szerelem, a szépség jelképe. A Hét torony a
török Jedikula börtöne, a bezártság jelzése, ahonnan a menekülés, a kitörés
lehetetlen. A felnőtt szólítja meg a versben a gyermeket, a reménytelen a
reménykedőt. Ekkor még magát okolja azért, hogy minden így történt, öniróniával
sorolja alaptalan ígéreteit, öncélú izgágasását, gyerekes makacsságát:
híres vagy,
hogyha ezt akartad,
S hány hét a
világ? Te bolond.
Karóval
jöttél
A Talán eltűnök hirtelen címűben
tisztább, egyszólamúbb a versbeszéd, de szerkezete spirális, és az
időszembesítésben a múlt és a jelen (mely a jövőt is hordozza) egyformán
negatív:
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben
a vadnyom.
Elpazaroltam
mindenem,
amiről számot
kéne adnom
Az erdő kettős metaforája ezt fogja egybe: ifjúsága és felnőttsége zöld levélként
és száraz ágként tárgyiasul. Ennek az önvádló-önvallató versnek már tragikusabb
a hangja, gúny és irónia helyett lemondó sírás jelenik meg benne, mert
tudomásul vette élete lezártságát.
Az Ime, hát megleltem hazámat a végső
megnyugvás verse:
Egyedül voltam én
sokáig.
Majd eljöttek
sokan.
Magad vagy,
mondták; bár velük
Voltam volna én
boldogan.
Már nem magát vádolja, hanem a társadalmat,
feleslegessége tudatával eljutott a tragikus vég elfogadásáig. A haza fogalmát
leszűkítette egy perselyre, s a világ sorsát illetően a tragédia fölé
emelkedett, egyéni sorsában azonban már erre nem volt képes. Ezekben a dalszerű
elégiákban puritán a költői stílus, minden retorikáról lemondott, de a
versekben mégis állandó a vibrálás, az érzelmi telítettség.
Csodagyerek sorsa tragikussá
vált, mert sem emberként, sem költőként nem talált támogatókra, így élettervét
nem tudta megvalósítani. Versei azonban azt bizonyítják, hogy egyetlen
menedékéhez, önmagához hű maradt mindvégig. Szárszón a sivár környezet nem
segítette gyógyulását, Flóra és barátai látogatása megkésett. 1938. december
3-án egy tehervonat két kocsija közt lelte halálát. Az, hogy éppen ekkor és
éppen itt, lehetett véletlen is, a hirtelen elhatározásé is, de a véget már nem
kerülhette el semmiképpen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése