Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában

Berzsenyi Dániel 1776-ban született Egyházashetyén, régi középbirtokos nemesi családban. Édesapja jogvégzett ember volt, fiát nem iskoláztatta be, csak az írást és az olvasást tanulta tőle. 1788-ban végülis bekerült a soproni evangélikus líceumba, de sokszor elmulasztotta az órákat, úgyhogy 1793-ban elszökött és beállt katonának, de hamarosan visszatért. 1795-ben végleg elmegy onnan, és nem szerez érettségit. Apjával rossz viszonyban volt, ezért egy ideig nem ment vissza hozzá, hanem nagybátyához Niklára. Ezután apjával mégis együtt éltek négy évig, majd 1799-ben feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát, aki akkor 14 éves volt. Együtt Sömjében telepedtek meg, majd 1804-ben lementek Niklára. Itt Berzsenyi gazdálkodással foglalkozott. 1803-ban Kis János celldömölki lelkész és költő fölfedezete Berzsenyiben a tehetséget, és három művét elküldte Kazinczynak, aki lelkesedett értük. 1808-ban egy 77 versből álló verseskötetet küldött Kazinczynak, aki díisérettel válaszolt levelében, így megkezdve levelező kapcsolatukat. 1810-ben felkerült Pestre, ahol találkozott Kölcsey Ferenccel és Szemere Pállal, akik támadták költészetét. 1817-ben ezt nyíivánosan is megtették egy recenzióval, ahol Berzsenyi költészetét görög utánzatnak és alacsony színvonalúnak tartotta. Erre 1825-ben válaszolt az antirecenziójával, „Észrevételek Kölcsey recensiójára" címmel. Itt Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfőbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza, olyan költő ő, akit nem lehet a „hellenica" szabályai szerint megítélni. Ezután a tudománynak szentelte életét, 1830-ban az Akadémia tagjává választották. Székfoglalója 1833-ban jelent meg „Poetai harmonistica" címmel. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, különböző hévizekben kúráltatta magát. 1836-ban halt meg Niklán.

Az elégia eredetileg disztichonban megírt epiko - lírai műfaj volt, melyet fuvolakísérettel adtak elő. Epikai volt benne a valóság teljességének kifejezésére való törekvés, lírai pedig a költői személyiség sajátos érzelmeinek kifejezése. Az elégikusság lírai minőség, Schiller szerint akkor érzi a költő, amikor a valóság eltér eszményeitől: a művész nem találta ideáit, ezért amit talált, azt fájdalmas, borongós hangulatban ábrázolta. A költők az átlagosnál amúgy is érzékenyebbek, eszerint viszonyulnak korukhoz. A legtöbb modern elmélet ma az elégiát lírai műfajnak tartja, de van olyan nézet is, mi szerint akkor jön létre elégia, ha az eszmény eltűnte miatti panasz az epikus ábrázolás igényével lép fel, s a költő túllép a dal és az óda közvetlen líraiságán. Jellemző rá a reflexiókban kifejezett gondolati tartalom, valamint a szomorúság és a vágyakozás hangulata. De az elégikusság emberi alkat kérdése is, nem jellemző mindenkire.

Ezt a műfajt Janus Pannonius használta legelőször a magyar irodalomban, aki a latin nyelvű humanista költészet megteremtője volt. A költő a humanizmus és reneszánsz földjén szívta magába az antik értékrendet, ott fogadta el az egyéniség tiszteletét. Szellemében erős, de testében gyenge volt, magában hordozta tehát az elégikusságot. Szünidejét töltötte egy ízben Váradon, ahol gazdag könyvtár várta, testét gyógyforrások, szellemét Szent László emléke gyógyította. Ám Mátyás váratlanul udvarába rendelte, s az utazást szép elégiában örökítette meg. Az új élmények utáni vágyakozását a refrén hordozza a versben.

A felvilágosodás korában is népszerű az elégia, Csokonai és Berzsenyi költészetében jelent meg legtisztábban. Ennek forrását ők is magukban hordozták, "Egy magános árva szív" szólt A tihanyi Ekhóhoz, miközben szemközt, " A füredi parton" vigadoztak az emberek. Csokonai felmérte lehetőségeit: tudta, csak a természetben és a "szomszéd pórban" talál pártfogókra. Azt is tudta, vágya - "Ember és polgár leszek" - csak a jövőben valósulhat meg. Élete mélypontján "a magánosságba" menekült, mint egyedüli lehetőségéhez.

Berzsenyi is csalódottan élte le életét. Bár vagyont és klasszikus műveltséget kapott, elkerülte az ínség, megszerezte a számára oly kívánatos szabadságot, de az a valóság mégsem az volt, amit megálmodott magának. Horatiusi bölcsességgel vette tudomásul, hogy "Minden csak jelenés", s költőiségében próbált feloldódni, amíg tudott:

A nagy lélek önként az aeterben

Héjáztatja szabad szárnyait,

Nem tartja itt fojtva porkötélen

Az égi tűz nemes lángjait.

                        (A reggel)

Egyik legszebb elégiája: a Levéltöredék barátnémhoz. A közelítő tél párja a szépségben és a helyzetmegkötő varázsos hangulatában. Létösszegző vers: a költők haláluk előtt írnak ilyet, melyben összegzik, mit értek el életükben. Berzsenyi nem érezte közeledni a halálát, mégis olyan hangulatban volt. A címbeli „töredék” arra utal, hogy a vers valójában episztolaként indult. Elhárított kérdéssel indít: „Ne kérdezd barátném!” Ezzel teremti meg a vershelyzetet. A barátnő fiktív személy, nem volt kivel leveleznie. Az első versszakban elutasítja a kérdést, viszont itt következik a paradoxon, mert a második versszaktól az ötödikig arról ír, hogy mi van vele. Önmagát állítja középpontba. Kiindulópontja, hogy magányos: „Tudod, magam vagyok”. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe. Ősz van. A „cselédi”, vagyis a családja már nyugovóra tértek, a cselédek mulatoznak, csak távoli hangokat hall „És csak alig hallom a vígság lármáit”, de egyébként csend van. Ő pedig egyedül, mint mindig, az öreg diófája alatt tüzet gerjeszt. Betakarózik, lekönyököl és elmélkedik „Leplembe burkolva könyökömre dűlök” , „A képzelet égi álmába merülök”. Az álmodozás számára értékesebb, mint a szüret „szebb lelki világ szent óráit élem”. A negyedik versszakban egy epikus sorral indít: „Az őszibogárnak búsongó hangjai”. Hangja pici, finom, alig hallható, visszaemlékszik az élet örömeire. Ötödik versszak első mondata összegző sor: „Életem képe ez.” Átértelmezi az egész költészetet, a saját életét foglalja össze. Így lesz a magányos szüreti este élete estéje, az öregedés jelképe. „Már elestvéledtem”: megöregedett, eltűnt a vidámság, a jókedv az életéből. Két dolog fontos: a szerelem „A szelíd szerelem hamvadó szikrája”, és a szomorú nótája, vagyis a művészet „S bús melancholiám szomorú nótája.” Minden eltűnik, az ember magányos és szomorú lesz! Ebben a versben nincsenek antik utalások, sem költői túlzások. Az összes versszak négy soros, kivéve az utolsót, ami öt, ezzel is azt akarja kifejezni, hogy annyira magányos, hogy szomorúságát nem tudja négy sorban kifejezni.

A közelítő tél: Elégiái közül az utókor az egyik legsikerültebbnek a Közelítő tél című versét ítélte. Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ősz-t Kazinczy változtatta meg, így maga a cím is riadalmat sugall, pl.: „Tarlott bokrai közt a sárga levél zörög”. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. Felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt és, ami itt maradt. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a kiábrándító niklai környezetet is. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti? A strófák meg-megrezdülő „r” hangjai, a „hervadt levelek zörgésére, zizegésére” emlékeztetnek. A költői negatív festés az ősznek tavaszi és nyári szépségének hiányával való jellemzése kettős hatást ér el. Nem csak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes „ligetté”, „rózsás labyrinth”-tá eszményítik, melyben „Zephyr” lengedezett és „symphonia” szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált külső természetet, ezt összegzi a záró sor: „S most minden szomorú s kiholt”. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak egy tovasikló tünemény. A mindennapos metaforából „az idő elrepül” egy sajátos gondolatváltással lesz „szárnyas idő” és e „tűnő szárny” körül „lebeg minden”. Az általános pusztítás élményét kapcsolja össze a földivel, „a kis nefelejcs” enyészetével. Az 5-6. versszakokban a költő magára vonatkoztatja az előbbi tételt. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy kihasználatlanul, észrevétlenül örökre elmúlt a fiatalsága. A közeledő téllel megszakad természet és emberi lét sokszor idézett párhuzama: a gyönyörű kort már nem hozhatja vissza, az embernek nem lehet új tavasza. A lélek kiégettsége a halál miatti panasz sír az elégia lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többet nem lehet részese. A „béhunyt szem” az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmei- érzelmi halált. Lolli nem valóságos földi lány, itt pusztán a szerelem jelképeként fordul elő. Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei /koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet/ újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire. A lelki tájról is szól a leírás. 

Búcsúzás Kemenes-Aljától című versében személyes érzelmek jelennek meg, ugyanis elköltözésének pillanatát írja le Berzsenyi. Tájleírással indít. Az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye, és a Bakony fái is. Igen fájdalmas a búcsú a költőnek, ugyanis saját szülőföldjét hagyja el. Még utoljára visszanéz, és visszaemlékezik a gyermekkorára, amit e „gyönyörű vidékek” -en töltött. Egészen csecsemőkorától itt élt és nevelkedett, és már szívéhez nőtt. A költő a gyerekkorát a szülőfölddel azonosítja. Így a tájleírásba egy életrajzi elemeket vegyít. Megfogalmazza, hogy bár Ö most elmegy, de örökre ide tartozik, és mindig visszavágyódik. Lelkileg megöregedettnek érzi magát, ahogy hagyja el a vidéket. Visszagondol a szép emlékekre, a szerelmekre, mely örökre emlék marad, de ez sem tudja felvidítani. A jövőjét bizonytalannak, és kétségekkel telinek látja. Magát Magellánhoz hasonlítja, mindketten messze kerültek szülőföldjüktől, és ebből adódik a reménytelenség, a bizonytalanság. Kevés antik utalás található a versben, inkább saját emlékeit és élményeit használja fel az olvasónak lekötésére. A vers végén egy tanulságot fogalmaz meg, mely minden emberre igaz: Mindig csak akkor vesszük észre, hogy valami jó és szép, mikor már meg kell válnunk tőle. Ezzel elérkezik a biztos jövőhöz, mely nem kecsegtető, de mivel ez a sorsa, Ő beletörődik. Egyes szám első személyről vált többes szám első személyre, ezzel fejti ki az általános megállapítását. A bizonytalanság fokozására szolgál, hogy a költő az egyes időket gyakran váltja. Jelen időben kezdi a művet, majd múltra és ismét jelenre vált, még eljutunk a jövőbe, mely a „tanulságot” fejezi ki.
Szerkezete megfelel a klasszicizmus szűk szabályainak. Verselése magyaros verselés, mely a szülőföld motívumával is összefügg (aabccb). 6 versszakból áll melyek ütemhangsúlyos verselésűek. Két négyütemű felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ. A rövidebb verssor a művet változatosabbá és nyugtalanabbá teszi, melyből adódik a vers elégikus műfaja is.