Berzsenyi
Dániel 1776-ban született Egyházashetyén, régi középbirtokos nemesi családban.
Édesapja jogvégzett ember volt, fiát nem iskoláztatta be, csak az írást és az
olvasást tanulta tőle. 1788-ban végülis bekerült a soproni evangélikus
líceumba, de sokszor elmulasztotta az órákat, úgyhogy 1793-ban elszökött és
beállt katonának, de hamarosan visszatért. 1795-ben végleg elmegy onnan, és nem
szerez érettségit. Apjával rossz viszonyban volt, ezért egy ideig nem ment
vissza hozzá, hanem nagybátyához Niklára. Ezután apjával mégis együtt éltek
négy évig, majd 1799-ben feleségül vette Dukai Takács Zsuzsannát, aki akkor 14
éves volt. Együtt Sömjében telepedtek meg, majd 1804-ben lementek Niklára. Itt
Berzsenyi gazdálkodással foglalkozott. 1803-ban Kis János celldömölki lelkész
és költő fölfedezete Berzsenyiben a tehetséget, és három művét elküldte
Kazinczynak, aki lelkesedett értük. 1808-ban egy 77 versből álló verseskötetet
küldött Kazinczynak, aki díisérettel válaszolt levelében, így megkezdve
levelező kapcsolatukat. 1810-ben felkerült Pestre, ahol találkozott Kölcsey
Ferenccel és Szemere Pállal, akik támadták költészetét. 1817-ben ezt
nyíivánosan is megtették egy recenzióval, ahol Berzsenyi költészetét görög
utánzatnak és alacsony színvonalúnak tartotta. Erre 1825-ben válaszolt az
antirecenziójával, „Észrevételek Kölcsey recensiójára" címmel. Itt
Kölcseynek a klasszicista esztétika alapelveire épített legfőbb kifogásait már
a romantika nevében utasította vissza, olyan költő ő, akit nem lehet a
„hellenica" szabályai szerint megítélni. Ezután a tudománynak szentelte
életét, 1830-ban az Akadémia tagjává választották. Székfoglalója 1833-ban
jelent meg „Poetai harmonistica" címmel. Utolsó éveiben sokat
betegeskedett, különböző hévizekben kúráltatta magát. 1836-ban halt meg Niklán.
Az elégia eredetileg disztichonban megírt epiko - lírai műfaj volt,
melyet fuvolakísérettel adtak elő. Epikai volt benne a valóság teljességének
kifejezésére való törekvés, lírai pedig a költői személyiség sajátos
érzelmeinek kifejezése. Az elégikusság lírai minőség, Schiller szerint akkor
érzi a költő, amikor a valóság eltér eszményeitől: a művész nem találta ideáit,
ezért amit talált, azt fájdalmas, borongós hangulatban ábrázolta. A költők az
átlagosnál amúgy is érzékenyebbek, eszerint viszonyulnak korukhoz. A legtöbb
modern elmélet ma az elégiát lírai műfajnak tartja, de van olyan nézet is, mi
szerint akkor jön létre elégia, ha az eszmény eltűnte miatti panasz az epikus
ábrázolás igényével lép fel, s a költő túllép a dal és az óda közvetlen líraiságán.
Jellemző rá a reflexiókban kifejezett gondolati tartalom, valamint a szomorúság
és a vágyakozás hangulata. De az elégikusság emberi alkat kérdése is, nem
jellemző mindenkire.
Ezt a műfajt Janus Pannonius
használta legelőször a magyar irodalomban, aki a latin nyelvű humanista
költészet megteremtője volt. A költő a humanizmus és reneszánsz földjén szívta
magába az antik értékrendet, ott fogadta el az egyéniség tiszteletét.
Szellemében erős, de testében gyenge volt, magában hordozta tehát az elégikusságot.
Szünidejét töltötte egy ízben Váradon, ahol gazdag könyvtár várta, testét
gyógyforrások, szellemét Szent László emléke gyógyította. Ám Mátyás váratlanul
udvarába rendelte, s az utazást szép elégiában örökítette meg. Az új élmények
utáni vágyakozását a refrén hordozza a versben.
A felvilágosodás korában is
népszerű az elégia, Csokonai és Berzsenyi költészetében jelent meg
legtisztábban. Ennek forrását ők is magukban hordozták, "Egy magános árva
szív" szólt A tihanyi Ekhóhoz, miközben szemközt, " A füredi
parton" vigadoztak az emberek. Csokonai felmérte lehetőségeit: tudta, csak
a természetben és a "szomszéd pórban" talál pártfogókra. Azt is
tudta, vágya - "Ember és polgár leszek" - csak a jövőben valósulhat
meg. Élete mélypontján "a magánosságba" menekült, mint egyedüli
lehetőségéhez.
Berzsenyi is csalódottan élte le
életét. Bár vagyont és klasszikus műveltséget kapott, elkerülte az ínség,
megszerezte a számára oly kívánatos szabadságot, de az a valóság mégsem az
volt, amit megálmodott magának. Horatiusi bölcsességgel vette tudomásul, hogy
"Minden csak jelenés", s költőiségében próbált feloldódni, amíg
tudott:
A nagy lélek
önként az aeterben
Héjáztatja
szabad szárnyait,
Nem tartja
itt fojtva porkötélen
Az égi tűz
nemes lángjait.
(A reggel)
Egyik
legszebb elégiája: a Levéltöredék
barátnémhoz. A közelítő tél párja a szépségben és a helyzetmegkötő
varázsos hangulatában. Létösszegző vers: a költők haláluk előtt írnak ilyet,
melyben összegzik, mit értek el életükben. Berzsenyi nem érezte közeledni a
halálát, mégis olyan hangulatban volt. A címbeli „töredék” arra utal, hogy a
vers valójában episztolaként indult. Elhárított kérdéssel indít: „Ne kérdezd
barátném!” Ezzel teremti meg a vershelyzetet. A barátnő fiktív személy, nem volt
kivel leveleznie. Az első versszakban elutasítja a kérdést, viszont itt
következik a paradoxon, mert a második versszaktól az ötödikig arról ír, hogy
mi van vele. Önmagát állítja középpontba. Kiindulópontja, hogy magányos:
„Tudod, magam vagyok”. A szüret-esti magány a költő életének reálisan
bemutatott helyzetképe. Ősz van. A „cselédi”, vagyis a családja már nyugovóra
tértek, a cselédek mulatoznak, csak távoli hangokat hall „És csak alig hallom a
vígság lármáit”, de egyébként csend van. Ő pedig egyedül, mint mindig, az öreg
diófája alatt tüzet gerjeszt. Betakarózik, lekönyököl és elmélkedik „Leplembe
burkolva könyökömre dűlök” , „A képzelet égi álmába merülök”. Az álmodozás
számára értékesebb, mint a szüret „szebb lelki világ szent óráit élem”. A
negyedik versszakban egy epikus sorral indít: „Az őszibogárnak búsongó hangjai”.
Hangja pici, finom, alig hallható, visszaemlékszik az élet örömeire. Ötödik
versszak első mondata összegző sor: „Életem képe ez.” Átértelmezi az egész
költészetet, a saját életét foglalja össze. Így lesz a magányos szüreti este
élete estéje, az öregedés jelképe. „Már elestvéledtem”: megöregedett, eltűnt a
vidámság, a jókedv az életéből. Két dolog fontos: a szerelem „A szelíd szerelem
hamvadó szikrája”, és a szomorú nótája, vagyis a művészet „S bús melancholiám
szomorú nótája.” Minden eltűnik, az ember magányos és szomorú lesz! Ebben a
versben nincsenek antik utalások, sem költői túlzások. Az összes versszak négy
soros, kivéve az utolsót, ami öt, ezzel is azt akarja kifejezni, hogy annyira
magányos, hogy szomorúságát nem tudja négy sorban kifejezni.
A közelítő tél:
Elégiái közül az utókor az egyik legsikerültebbnek a Közelítő tél című versét
ítélte. Eredeti címét, az iskolás megfogalmazású Az ősz-t Kazinczy változtatta
meg, így maga a cím is riadalmat sugall, pl.: „Tarlott bokrai közt a sárga
levél zörög”. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. Felépítése
könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában
tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt
és, ami itt maradt. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely
egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését s a
kiábrándító niklai környezetet is. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló
időt auditív eszközökkel is érzékelteti? A strófák meg-megrezdülő „r” hangjai,
a „hervadt levelek zörgésére, zizegésére” emlékeztetnek. A költői negatív
festés az ősznek tavaszi és nyári szépségének hiányával való jellemzése kettős
hatást ér el. Nem csak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel
tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. Annál
is inkább, mert a múltat idillé próbálja varázsolni a visszafelé néző
emlékezet, a megszépítő időbeli távolság. A pozitív értékű szavak halmozása s
az antik hangulatú utalások a niklai ház körüli kertet díszes „ligetté”,
„rózsás labyrinth”-tá eszményítik, melyben „Zephyr” lengedezett és „symphonia”
szólt. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és a jelen, az élet és a
gyász komor, vigasztalan hangulata. Kiürült, eldurvult, sivárrá vált külső természetet,
ezt összegzi a záró sor: „S most minden szomorú s kiholt”. Az első három
szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A negyedik
strófában a látványból filozófiai általánosítást von el: az idő észrevétlenül
tovasiklik, minden az ég alatt csak egy tovasikló tünemény. A mindennapos
metaforából „az idő elrepül” egy sajátos gondolatváltással lesz „szárnyas idő”
és e „tűnő szárny” körül „lebeg minden”. Az általános pusztítás élményét
kapcsolja össze a földivel, „a kis nefelejcs” enyészetével. Az 5-6.
versszakokban a költő magára vonatkoztatja az előbbi tételt. Szomorú
lemondással veszi tudomásul, hogy kihasználatlanul, észrevétlenül örökre elmúlt
a fiatalsága. A közeledő téllel megszakad természet és emberi lét sokszor
idézett párhuzama: a gyönyörű kort már nem hozhatja vissza, az embernek nem
lehet új tavasza. A lélek kiégettsége a halál miatti panasz sír az elégia
lezárásában: az eltűnt ifjúság szépségeinek már soha többet nem lehet részese.
A „béhunyt szem” az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a
szerelmei- érzelmi halált. Lolli nem valóságos földi lány, itt pusztán a
szerelem jelképeként fordul elő. Az utolsó két versszaknak az elmúlt ifjúságra
vonatkozó természeti képei /koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok,
kikelet/ újra meg újra visszautalnak a verset indító három strófa egyes
részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire. A lelki tájról is szól a
leírás.
Búcsúzás Kemenes-Aljától című versében személyes érzelmek
jelennek meg, ugyanis elköltözésének pillanatát írja le Berzsenyi. Tájleírással
indít. Az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye, és a Bakony fái is. Igen
fájdalmas a búcsú a költőnek, ugyanis saját szülőföldjét hagyja el. Még
utoljára visszanéz, és visszaemlékezik a gyermekkorára, amit e „gyönyörű
vidékek” -en töltött. Egészen csecsemőkorától itt élt és nevelkedett, és már
szívéhez nőtt. A költő a gyerekkorát a szülőfölddel azonosítja. Így a
tájleírásba egy életrajzi elemeket vegyít. Megfogalmazza, hogy bár Ö most
elmegy, de örökre ide tartozik, és mindig visszavágyódik. Lelkileg
megöregedettnek érzi magát, ahogy hagyja el a vidéket. Visszagondol a szép
emlékekre, a szerelmekre, mely örökre emlék marad, de ez sem tudja felvidítani.
A jövőjét bizonytalannak, és kétségekkel telinek látja. Magát Magellánhoz
hasonlítja, mindketten messze kerültek szülőföldjüktől, és ebből adódik a
reménytelenség, a bizonytalanság. Kevés antik utalás található a versben,
inkább saját emlékeit és élményeit használja fel az olvasónak lekötésére. A
vers végén egy tanulságot fogalmaz meg, mely minden emberre igaz: Mindig csak
akkor vesszük észre, hogy valami jó és szép, mikor már meg kell válnunk tőle.
Ezzel elérkezik a biztos jövőhöz, mely nem kecsegtető, de mivel ez a sorsa, Ő
beletörődik. Egyes szám első személyről vált többes szám első személyre, ezzel
fejti ki az általános megállapítását. A bizonytalanság fokozására szolgál, hogy
a költő az egyes időket gyakran váltja. Jelen időben kezdi a művet, majd múltra
és ismét jelenre vált, még eljutunk a jövőbe, mely a „tanulságot” fejezi
ki.
Szerkezete megfelel a klasszicizmus szűk szabályainak. Verselése magyaros verselés, mely a szülőföld motívumával is összefügg (aabccb). 6 versszakból áll melyek ütemhangsúlyos verselésűek. Két négyütemű felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ. A rövidebb verssor a művet változatosabbá és nyugtalanabbá teszi, melyből adódik a vers elégikus műfaja is.
Szerkezete megfelel a klasszicizmus szűk szabályainak. Verselése magyaros verselés, mely a szülőföld motívumával is összefügg (aabccb). 6 versszakból áll melyek ütemhangsúlyos verselésűek. Két négyütemű felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ. A rövidebb verssor a művet változatosabbá és nyugtalanabbá teszi, melyből adódik a vers elégikus műfaja is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése