Az irodalmi szociográfia jellemzői Illyés Gyula Puszták népe című alkotásában

Illyés Gyula 1902. november 2-án született a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán. Ferenc és Klára után 3. gyermekként született Gyula, élete első 9 évét töltötte szülőhelyén. Az elemi iskolát a pusztai népiskolában (1908-1912) kezdte, majd 1912-ben, amikor a család Simontornyára költözött, ott fejezte be a negyediket (1912), s végezte el az ötödiket (1912-1913). A gimnázium alsó osztályait több helyen végezte: Dombóváron (1913-1914), Bonyhádon (1914-1916), és a budapesti Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban (1916-1917). 1916-ban szülei elváltak, anyjával Budapestre költöztek. A felső osztályokat az Izabella utcai kereskedelmi iskolában (1917-1921) végezte. 1921-ben érettségizett. 1918-1919-ben részt vett a balatoni diák- és ifjúmunkás mozgalomban, ott volt a románok elleni szolnoki csatában. 1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.

1921 őszétől a budapesti egyetem magyar–francia szakos hallgatója volt. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban.1928-tól a Nyugat rendszeresen közölte verseit, cikkeit. Barátságot kötött József Attilával,Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel. Első kötete a Nyugat kiadásában jelent meg (Nehéz föld, 1928). 1931-ben feleségül vette Juvancz Irma gyógytornatanárnőt. 1937-től a Nyugat társszerkesztője; 1944-ig a Nemzeti Bank sajtóreferense francia mezőgazdasági ügyekben; elvált Juvancz Irmától. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, akitől Mária nevű lánya született. 1983. április 15-én hunyt el Budapesten.

Puszták népe

Illyés Gyula 1931-ben, abban az évben kezdett el emlékeinek rögzítésével foglalkozni, amikor elvesztette édesanyját és édesapját. A Puszták népét megszakításokkal, részletekben írta, s a Válasz 1934. évi számától folytatásokban közölte. A könyv első kiadására először 1936-ban került sor, a Nyugat kiadásában. A regény eredetileg a Szülőföldemről címet viselte, ezt azonban Illyés megváltoztatta. Az új cím A puszták népe, majd Puszták népe lett. Népszerűségét mutatja, hogy 1956-ig tizenháromszor jelent meg magyarul, és tízszer idegen nyelven.

Műfaja irodalmi szociográfia, mely átmenet a tudományos szociológia és a szépirodalom között. Olyan társadalomrajz, mely a tudományos leírás és a művészi megjelenítés elemeit egyaránt magában foglalja. A Puszták népe szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Beleszövődnek saját emlékei is az írónak, bár mint a 3. fejezetben mondja, nem önmagáról akar írni, hanem egy "népréteg lelkületét szeretném ábrázolni".

Az író a nyitófejezetben közli: "… a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül: képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezerholdas darabokban."

A kiszolgáltatottságot, a cselédsorsot is bemutatja a mű. A műnek nincs regényszerű cselekménye. Tárgyilagos leírást ad a pusztai cselédek életének általános, mindenkire és mindenhol jellemző vonásairól, a hazai nagybirtokrendszer sajátosságairól, melyet saját emlékeivel tesz érzékletessé. A műben a változatlanság uralkodik, egy változás azonban mégis megjelenik, a család kiemelkedhet osztályából. Időben három korszakot, három nemzedék sorsát mutatja be az író. A nagyszülőké a kiegyezés kora, a szülőké a századelő, ez a kor adja az író gyermekkorának emlékeit is, végül a harmincas évek, a megírás és szembesítés ideje.

A nagyszülők korára, a kiegyezés korára nosztalgikusan tekint vissza. A kapitalizáció során szigorúbb gazdálkodási rend lépett érvénybe, a feudalizmus korának szabadabb élelemszerzési lehetőségeit felszámolták, a cselédek sorsa, fizetése viszont továbbra is a régi.

A harmincas évekre a pusztai sors még tovább romlott. Amit a gyermek-író hajdan szépnek látott, mára szörnyűségnek tűnik. A pusztai életforma nyomán megváltozik az ember személyisége. A szociális és fizikai nyomorúság tudati nyomorúsággal társul. Ez a világ azonban nem mentes az értékektől, csupán szegény bennük. A gyermekkor, az esküvő, a közös vasárnap délutánok megmaradtak értéknek.

Az önállóság vágya a cselédek között a népművészeten keresztül teljesedik ki.

Az írónak sikerült kiválnia a pusztai léttel, ám azokkal szemben, akik eztán elfelejtik múltjukat, ő visszatér, fontos számára a hűség.

Nemcsak önéletrajzi motívumokkal átszőtt társadalomrajz, hanem önarckép is, a gyermeké és a felnőtt íróé. A gyermek portréját minduntalan megszakítják a jelenre való utalások, a felnőtt író közbeszólásai, ítéletei. A mű szókincse hatalmas és gazdagon rétegzett. Szövegében találunk népnyelvi, nyelvjárási szavakat, idegen eredetű szavakat és archizmusokat egyaránt, az élőbeszéd fordulataival is gyakran él az író. A regényre jellemző a lírai jelleg. „A mű nyelvét olyan poétikai alakzatok és metaforák szövik át, amelyek az író lírai műveit is jellemzik.” A regény nyelvét a képi gazdagság teszi láttatóvá. Jelzői, igéi, hasonlatai többnyire mozgalmasak és az érzéki világ jelenségköréből valók. A szövegre rendkívüli hangulati gazdagság jellemző. „Lágy és gyöngéd” humorának eszköze a túlzás, az ellentét és a szójáték. Pompás, vígjátéki jelenetté kerekedik a pusztaiak közötti verekedés leírása. Kritikája is lágy és gyöngéd, többnyire ironikus.

A regényben egymást váltják az értekező, az életképfestő, a néprajzi leírásra vállalkozó, a vallomást tevő, a szemlélő s a résztvevő narratív szerepkörök, ezáltal a mű folyton elmozdul valamilyen műfaj (szociográfia, értekezés, életkép, leírás, vallomás) irányába. A kihagyás, a sorrendcsere, a szövegrészek véletlenszerű kapcsolódása, a történetek mellérendelő viszonya, életkép és értekezés váltakozása az önéletírás műfaji hagyományától eltérő szabályrendszert alkot a könyvben. Illyés nem csak az elbeszélővel megtörtént, illetve a környezetének a narrátor látószögén keresztül szemlélt történéseit meséli el, hanem, kitágítva a kört, általánosít, ezáltal az olvasó hasonlóságokat kísérel meg találni az elbeszélő és a szereplő között. A történetmondó különböző távolságot tart emlékképeitől, annak függvényében, hogyan értékelhető az elbeszélő mai szemszögéből egykor tanúsított magatartása. a könyv központi kérdése a parasztságból jött, saját közösségétől elszakadt s oda visszatalálni képtelen értelmiségi otthontalansága, és önazonosságának megtalálásáért folytatott küzdelme. Az olvasó a saját idegenségének megértése jegyében értelmezheti elidegenedés és visszatérés hatását a Puszták népében.

Paraszt és paraszt között a múlt kutatói közül kevesen láttak különbséget, noha az elkülönülés szinte már a honfoglalás idején megkezdődött. Kálmán király már rendeletet ad ki a földjükről elűzött parasztok visszahelyezésére, a 14. században pedig megjelennek a telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek, majd a cselédek. Terheiket jelzi, hogy az általuk művelt földterület nagyobb volt, mint a jobbágyokra tartozó.

A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár a rabszolgaidőkben – félig földbe ásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették, szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítette népművészet -, a legkisebb jobbítást is mennyei áldásként fogadták”. A múltban gyökeredzik a cselédség szinte kasztok szerinti elkülönülése is. Akit gyalogbéresnek szegődtettek, haláláig az maradt, arra sem igen volt példa, hogy valaki kocsissá lépett volna elő. Kocsist béresek közé helyezni, ez képtelenség, hisz a köztük ritkán előforduló házasság is szinte „fajfertőzésnek” hatott. A cselédek közül a pásztorok voltak a legrangosabbak, de a csikós lenézte a kanászt, azt meg a gulyás, tekintélyében pedig fölöttük állt a juhász, aki még a parasztoknál is följebb valónak tudta magát.

A pusztán az élet hajnali három órakor kezdődött, az istállóban ekkor volt az első etetés. A csikósok négykor keltek, a juhászok ötkor. Délben a summások közös tálból ettek, a béresek elkülönülve, megadva a módját, még akkor is, ha az ebéd nem volt egyéb üres kenyérnél. Az esti etetés után a másnapi munkarend átvételével hazamentek a béresek. A vacsorát ki-ki a közös konyhában fogyasztotta, térde közé fogva a bögrét vagy a tányért. Vasárnap vidámabb volt az élet. A déli etetés után az öregebb béresek az istálló küszöbére ülve diskuráltak, a lányok is kiöltöztek, de már nem a régi népviseletbe, hanem az újmódiba. Néha citeraszó hallatszott, s a lányok, legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. A pihenésnek az ötórai etetés vetett véget, s újrakezdődött a puszta robotja.

Az embertelenül nehéz munkát súlyosbította a cseléd kiszolgáltatottsága. „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet.” Rendeletek szabályozzák a gazda jogait, a megdorgálás, a fenyítés módozatait, a szabad költözködési, munkavállalási jog megtagadását. A cseléd jogállására viszont jellemző, hogy a munkaidőt a törvény a „vidék szokásának”, „a gazdaság rendjének” rendeli alá.

A szitkokat a cselédek közönnyel fogadták. Személyes kapcsolataikban nem volt helye a formaságoknak, hisz állandóan együtt voltak. Érintkezéseik keresetlen hangja mégis döbbenettel töltheti el a kívülállót. A káromkodási cifrázásában a puszták népe ritka találékonyságot és képzelőerőt mutatott. A gyakori és szinte rituális veszekedésekben, verekedésekben fejlődésre bőven adódott alkalom. Az asszonyok szerették gyerekeiket, de olykor vad szitkozódással akkorát vágtak rájuk, hogy félő volt, a gyerek nem mozdul többet. A családfők asszonyaikat rendszeresen szíjjal verték, míg azoknak az illem tiltotta a védekezést. A férfiak egymás között – néha csak egy-egy ártatlan célzásra – úgy összekapnak, hogy egyik-másik vérbe fagyva maradt a küzdőtéren. A vérontás hagyományos alkalma a búcsú volt, helyszíne pedig Ozora. A cselédség lelkivilágát persze nemcsak a veszekedések, hanem a megbékélés, az ünnepek tisztelete is jellemezte. Szerettek ajándékozni uraiknak is, egymásnak is. A disznóöléses kóstolóból, a gyermekágyas asszonynak küldött ajándékból gyakran még az ellenséges családoknak is jutott. Tavaszi, téli ünnepeiket társas vigalommá varázsolták. Az ököristálló elő állított májusfát pünkösd szombatján kidöntötték, majd ajándékokkal teleaggatva újra felállították. Ezt követte a fára mászás vigassága, majd pedig a tánc, a mulatság, amely addig tartott, míg össze nem verekedtek.

A puszta világához hozzátartozott a nyomorúságos szegénység is. Mivel a cselédség önálló gazdálkodást nem folytathatott, fizetségéből kellett megélnie úgy, hogy egy öttagú családban egy főre naponta két fillér jutott. Így aztán a szegény családok folyton répalevest ettek, a gyerekek pedig állandóan éhesek voltak, de hiába üvöltöttek, rugdosták a kenyeresládát, az lakatra volt zárva. A cselédeknek nemhogy önálló lakása, de szobája sem volt. Egy-egy helyiségben gyakran több generáció is élt, közösségivé téve így minden pillanatot, a fogantatástól a halálig.

Családi életében a legfontosabb esemény a lakodalom volt. Annak olyannak kellett lenni, hogy „megemlegessék”. Ez volt a pusztaiak életében az első és az utolsó gondtalan ünnep. A párválasztás különben már gyermekfővel megkezdődött, hisz a pusztai már kisgyermekkorában tisztába jött az élet rejtelmeivel, s aztán utánozta a felnőtteket. Ennél fogva a párkapcsolatok, férfi és nő viszonya is sajátos értékrend szerint alakult. Különösen, hogy a pusztai lányok ki voltak szolgáltatva a gazdatiszt, az intéző kívánságainak, így az erkölcs kérdését is prózai tárgyilagossággal ítélték meg.

A munka alól csak az iskolás évek alatt mentesült a cseléd. A kápolnával egybeépített intézményt mindenki rossz szemmel nézte: az uradalom, mert a költségeket neki kellett viselnie, a szülők, mert az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot. Olvasni mindenki megtanult, aki azonban írni is tudott, az költő hírébe keveredett. A pusztaiak egyébként keveset hallottak a világról. A földesúr, de még a gazdatiszt sem ereszkedett le hozzájuk. Néha vándorok érkeztek, azok hozták a híreket: koldusok, summások, tudós emberek, akik gyógyítottak. Az orvosban ugyanis a pusztai ember nem bízott meg.

---

Szerkezeti és dramaturgiai sajátosságok Molière Tartuffe című komédiájában

A francia klasszicista dráma legfényesebb fejezete Moliere (1622 - 1673) Polgári neve Jean Baptiste Poquelin volt, a felvett név "Kedveske" jelentésű, szerelme becézte így. A vígjátékok mestere volt, Shakespeare mellett a modern európai színjátszás megteremtője lett.

Apja kárpitos volt, királyi inas, ezt a címet Moliere is örökölte, időnként gyakorolta is az ezzel járó teendőket. Apja azonban jó iskolákba járatta, hogy jogászt faragjon belőle, de fiát elcsábította a színház. A Bejart - társulattal becsavarogta Franciaországot, majd visszatérve Párizsba szerzőként is híressé vált. Tehetségét azonban nem tudta pénzre váltani, egész élete küzdelem volt, először a szegénységgel, majd a betegséggel. Mint minden bohém, ő is vágyódott a csendes házi boldogság után. 1662-ben megnősült, színésznő szerelmének lányát vette feleségül, aki maga is színésznő volt. Családi élete azonban nem lett sikeres, irigyei és ellenfelei válogatott vádakkal gyötörték, még azzal is meggyanúsították, hogy saját gyermekét vette feleségül. Műveit azonban nem tudták kikezdeni, s halála is méltó volt hozzá: a színpadon, A képzelt beteg előadása közben lett rosszul. Végigjátszotta az előadást, hogy a nézők ne csalódjanak és a díszletező munkások is megkaphassák aznapi bérüket. Alighogy hazaért, nemsokára meghalt.

A Moliere - i színházban már alkalmazták az előfüggönyöket, voltak díszletek, jelmezek, látványos jelenetek. Vígjátékaiban követte a klasszicista szabályrendszert: műveiben tartotta magát a hármas egységhez, (egy nap alatti cselekmény, egy helyszínen, egy konfliktussal). Darabjai 5 felvonásból álltak, az első három az előkészítést jelentette (expozíció, bonyodalom, a cselekmény kibontakozása), a 4. volt a tetőpont (összeütközés), és az 5. tartalmazta a megoldást. Ezzel a drámai megoldással találkozunk majd a következő évszázadok színházaiban is.

Követte az ókori szerzőket (Plautus, Terentius, Arisztophanesz), sokat merített a francia rögtönzéses commedia dell' arte-ből és a vaskos humorú vásári komédiából (farce), de hatottak rá Shakespeare vígjátékai és a barokk Lope da Vega művészete is. Célja - mint a klasszicistáké - kettős volt: gyönyörködtetni (a nézőket megnevettetni) és tanítani akart. A bűnök leleplezésével az emberek jobbítását célozta: "nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében" - vallotta. Bár vígjátékai erősen kötődtek korához, típusteremtő ereje, nagyszerű stílusa és humora miatt ma is a sikeres szerzők közé tartozik. Kedvelt eszköze volt a túlzás: szereplőinek jelleme mindig eltért a köznapitól, a természetestől, az értelmestől. Moliere polgári szerző, hősei a 17. sz-i polgárok: műveletlenek, sznobok, kapzsik, uzsorások, széplelkű moralizálók, ma is vannak ilyenek. Szereplői igazi típusok: a képmutató (Tartuffe), a csábító (Don Juan), a pénz rabja (Fösvény), a hipochonder (A képzelt beteg), a kompromisszumra képtelen (Embergyűlölő) Kritikája még arisztokratikus, iróniája nevelő célzatú. Komédiáival javítani akart az emberi hibákon, gyarlóságokon. "Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!" - tanította.

Minden idők legnagyszerűbb komikai darabjának tartott műve a legismertebb Moliere darab. A Tartuffe (1664) tipikus klasszicista vígjáték, egyetlen helyszínen (Orgon lakása) egyetlen nap alatt játszódik és egyetlen konfliktus - a képmutatás - körül bonyolódik. Felfedezhető benne a cselvígjáték, a rögtönzés, de alapvetően a helyzet - és jellemkomikumra épülő mű, hiszen a hős belső tulajdonságai, beszéde, viselkedése miatt vált nevetségessé. Ennek kibontására 5 felvonásra volt szüksége Moliernek. A főhős aljas szándékkal hálózta be a gazdag Orgon családját, hogy kiforgassa vagyonából. Orgon és Pernelle asszony butaságának köszönhetően majdnem el is érte célját, a szerző csak dramaturgiailag indokolatlan eszközzel - a rendőrbiztos megjelenésével - tudta a történetet megfordítani. Ez a vígjátékok csodás befejezésének polgári változata, melyben szerepet játszhatott Moliere - nek XIV. Lajossal való lojalitása is, aki többször megvédte és játszani engedte a sokak által kifogásolt szerzőt. Művét 1664-ben az udvar előtt mutatta be, ekkor még szerzetesi ruhát hordott a címszereplő, de később levetették vele, hogy általánosabbá váljon a figura. De Párizs érsekének követelésére XIV. Lajos kénytelen volt betiltani a színművet, pedig ő is szívesen olvasta fel olyan közönség előtt, amiben egyházi méltóságok is voltak. 1669-től azonban ismét kedvelt darabja lett a színházaknak.

        A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minősége a komikum, olyan értékszerkezet, melyben értékhiány lepleződik le,mely nevetséges hatást kelt a bírálat eszköze. Hősei átlagos alakok, akiknek negatív vonásaikat értékesként tüntetik fel. Legfontosabb eszköze a túlzás, cselekményében sok a valószerűtlen fordulat, véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű. Komikus konfliktusra épül a darab, melyben kisszerű hősök ütköznek, melyben elbuknak. A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben nyilvánul meg(az álérték válik nyilvánvalóvá).A komikum magva;egy túlhaladott,visszahúzó jelenség,hiba bemutatása,mellyel szemben a néző fölényt érez.Alaptípusai a helyzetkomikum és a jellemkomikum. Jellemei típushősök, egy szereplőhöz egy jellem tartozott, a darabok állandó szereplője az író szócsöve, a rezonőr. Fontos eszköze a túlzás, mely elsősorban a jellemábrázolásban jelenik meg. Gyakran a drámái során eljutunk arra a pontra, ahol már nem lehet nevetni, a mű tragikomikussá válik . A színészek csak a cselekmény vázlatát kapták meg, melyben csak a darab lényeges fordulópontjai találhatóak.

Az I. felvonásban minden fontosabb szereplővel megismertetett bennünket a szerző. Goethe csodálta ezért Moliere-t: "Micsoda expozíció! Egyedülálló a világon, ez a legjobb és legnagyobb, ami ezen a téren létezik. Nyomban, kezdettől fogva minden roppant jelentős, valami elkövetkezendő fontosabbra enged következtetni." Orgon befogadta házába az éhenkórász, álszent Tartuffe - öt, ezzel pokollá tette családja életét. A szereplők már két táborra oszlottak aszerint, hogy Tartuffe hívei (Orgon, Pernelle) és ellenfelei (Dorine, Damis). A II. felvonásban a hazatérő Orgon közlölte lányával, hogy Tartuffe - nek szánta. Marianna ellenállása erőtlen, szerelmével. Valérral is összeveszett. A szókimondó szobalány, Dorine próbálta felpiszkálni, gazdájával is szembeszállt .A III. felvonásban találkozunk először a címszereplővel, aki szerelmet vallott Elmirának. Orgon fia kihallgatta őket, de apja nem hitt neki, kitagadta és vagyonát Tartuffe-ra íratta. A IV. felvonásban sógora, Cleante próbálta jobb belátásra bírni, de észérvekkel sem sikerült neki. Ekkor Elmira csapdát állított Tartuffe -nek, férjét elbújtatta az asztal alatt, hogy megbizonyosodjon védence igazi arcáról: Orgon hallhatta meg "testvére" véleményét róla:

Orgon ki akarta utasítani a házából, de ekkorra már Tartuffe - é minden. A V. felvonásra Tartuffe félelmetes figurává vált. Kiderült, hogy Orgon kompromittáló iratokat bízott rá, emiatt feljelentette, és Lojális úr is megjelent a végrehajtási végzéssel. Mielőtt azonban Orgon elmenekülhetne, Tartuffe egy rendőrrel tért vissza. S a befejezés mégis rendbe hozott mindent: Tartuffe-t tartóztatta le a rendőr, akiről kiderült, hogy régóta körözött szélhámos és a király megbocsátott Orgonnnak.

Ez a komédia - a kor dramaturgiai szokásától eltérően - sokszereplős, a hősök egymással való viselkedésük közben mutatják meg egymást és a már kialakult viszonyokat. A részletes expozíció következménye a címszereplő késleltetett színrelépése. Ez is új vígjátéki elem, csakúgy, mint a kívülről jött betolakodó cselekménymozgató szerepe.

A kitűnő megfigyelő és gazdag élettapasztalattal rendelkező Moliere "alapanyaga" az emberi természet. Alkotásmódjában a természetesség vezette. Átvette a farce - sablont: a halványnak ábrázolt fiatal szerelmesek a cserfes szolgáló segítségével egymáséi lehetnek az akadékoskodó öregek ellenére, de át is alakította őket, mert fő célja egy komikus és veszélyes típus bemutatása volt. Nála a központi figurák eleve hibás jellemük illusztrálását szolgálták, a többi szereplő pedig éppen az erőszakos szándék megvalósulását szeretné megakadályozni. Ebben a zárt rendszerű műben a szerző a valóságból csak azt emelte ki, ami ennek az illusztrálására szolgált. Nem ismerhetjük meg emiatt Orgon foglalkozását, előéletét, bizonytalan Tartuffe származása is. Beszélő neve - képmutató, álszent - azonban sokat előrevetít jelleméből is.

Az eseménysor célra irányuló események láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek közt zajló cselekmény egységét. A válságban lévő polgári család meglévő ellentéteit - apa - gyerek, anyós - meny, mostohaanya - gyereke, - azonban nem mélyítette, nem is bontotta ki. A férj és feleség közötti viszony is meglehetősen hideg, a 2 napos távollétből hazatérő férj nem is érdeklődött a betegeskedő feleség hogyléte iránt és a ládika titkát is Cleante-nak fedte fel. Danis is Cleante-től, mostohaanyja bátyjától kért segítséget, hogy a szerelmesek, Marianna és Valér házassága kiteljesedhessen. A főszereplőről már megjelenése előtt sok ismeretre tett szert a néző, várta megjelenését, de igazi jelleméről nem tudott véleményt alkotni, mert az csak Elmirának tett szerelmi vallomásakor lepleződött le. Ezután felgyorsultak az események és csak a csoda segített a helyzet megoldásában: a rendőrtiszt az álnéven bujkáló csalót, Tartuffe-öt tartóztatta le, és Orgon üldözött barátjáról is kiderült, hogy a király már régen megbocsátott neki. A fő konfliktussal párhuzamosan futó generációs vita és a fiatalok szerelme is ezzel nyert megoldást.

A banális cselekmény kevés lenne a különböző formákban megjelenő komikum a kidolgozott részletek, friss ötletek nélkül a mondanivaló kiteljesítéséhez. Moliere egyaránt épített darabjában a jellem és a helyzetkomikumra. Sokszínűen aknázta ki ez utóbbinak a lehetőségét a darabban, a jellemkomikummal leplezte le Pernelle és Orgon mellett Tartuffe -öt, akinek szavai és tettei közötti ellentétet használta fel erre. De többször élt a jellemkontraszt bizonyító erejével is. (Cleante - Orgon, Cleante - Tartuffe vitája) A helyzetekből adódó komikumot is kihasználta, melynek lehetőségeit az előadások még fokozni is tudták. A komikum sajátos formáját, a paródiát alkalmazta Dorine -nál, aki Orgon stílusában dicsérte Mariannak Tartuffe -öt, hogy ráébressze Valér értékeire. A farce hatása abban a tragikus jelentben érezhető, amikor Orgon Tartuffe mellé térdelt, átölelte a vállát, szidta fiát és engesztelte "testvérét"

Moliere számos jelenetet megkettőzött, más szereplőkkel, más szituációkban is megismételte. Tartuffe szerelmi vallomását mind a két alkalommal kihallgatták, de másodjára ellentétes hatást váltott ki. A jellempárhuzamokat, a késleltetést, a helyzetből adódó komikumot - Dorint szemérmetlenséggel vádoló Tartuffe kezdte el ostromolni Elmirát, vagy az asztal alatt bujkáló Orgont észrevéve hogyan váltott Tartuffe viselkedésében, stb. - jól egészítette ki a nyelvi humor, mindezek teszik ma is frissé a darabot.

Tartuffe összetett, álszent, kártékony figurája a kezébe kerülő hatalomtól még veszélyesebbé vált, tettei alapján tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. Annyira beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már őszintén játszotta. Ennek is dramaturgiai szerepe volt, így, csakis így válhatott komikussá. De a darabban a leleplezés is kettős, Moliere nemcsak a kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus Tartuffe-t, hanem a zsarnok apát is leleplezte, aki saját akaratát érvényesítette a családban, pedig elvakultabb és hiszékenyebb, mint családtagjai. Az ő jellemkomikumi megkettőzése az anyja, egy náluk is áhítatosabb ember csodálata miatt valós vallásosságukat eltúlozva váltak az álszentség áldozatává. Tartuffe is megkettőződött a képmutató Lojális úr személyében, ezzel a típus variációit megismertethette Moliere. Dorine csak addig lehetett fontos szereplő, amíg a fiatalok szerelmi félreértését kellett elrendeznie, ahogy válságosra fordult a helyzet, már nem tudott segíteni. Elmira nem családbeli szerepe, hanem dramaturgiai funkciója révén lépett a helyére, de Orgon elvakultsága miatt már Tartuffe nem leplezhető le holmi cselvetésekkel. A kisemmizett családot pedig csak a csodával - a királyi döntéssel - lehetett megmenteni, hiszen az egész család a tragikus összeomlás szélére került. A befejezés vígjátéki konvenció, de az író - aki XIV. Lajos személyes elkötelezettje - hitte is, hogy az igazságos királynak, a rendnek kell uralkodnia.

Moliere elítélte kora erkölcsi világát, írói értékrendjében a családi összetartozás pozitív értéke is ott volt, az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi szabadság akkor alakuló értékét is hirdette. Saját értékítéletét, emberismeretét észrevétlenül csempészte be műveibe, Pernelle gyanús és ellenszenves az első pillanattól amiatt, hogy mindent ócsárolt környezetében, és Orgon alakja is alkalmatlan az első perctől komoly családfői szerepre, hiszen nem azok érdekeit képviselte, akikért felelős volt. Minden darabjában feltűnt a rezonőr alakja - ebben Cleante - aki az írót képviselte higgadt tisztánlátásával, józan kritikájával, és ha nem is tudta befolyásolni a helyzetet, a szerző reflexióit pontosan összegezte.

Magyar színpadon a XIX. században jelent meg ez a darab, Fekete Soma és Kazinczy Gábor fordításában, de azóta is töretlen sikerrel játsszák Jankovich Ferenc, Vas István és újabb fordításokban is. Ódry Árpád, Major Tamás és Kállay Ferenc emlékezetes Tartuffe alakítását megőrizte a színházi emlékezet.

A konfliktusrendszer és a szerkezet sajátosságai Katona József Bánk bán című tragédiájában

1791 és 1830 között élt. Élete jelentős részét Kecskeméten élte, itt kezdi tanulmányait, majd Pesten leteszi az ügyvédi vizsgát. Színházi élettel is kapcsolatba kerül, volt színész, rendező, fordító és író, hogy a Pesti Színtársulatnak legyen mit játszani. Itt ismerkedik meg élete egyetlen szerelmével, Déryné Széppataki Rózával. 1815-ben az Erdélyi Museum pályázatára megírja a Bánk bánt, de nem nyert. 1819-ben ismét megírja a Székesfehérvári Társulat részére, a cenzúra nem engedte meg az előadását, de könyv formában megjelent. Visszatért Kecskemétre, élete végéig itt él, alügyészként majd főügyészként dolgozott. 1830-ban itt éri a halál. 1833-ban lehetővé válik a mű előadása, Kassán volt az ősbemutató, ezután le se kerül a színpadról. A forradalom megnyerését a Bánk bánnal ünneplik. 1861-ben Erkel Ferenc zenét ír hozzá.

A Bánk bán 1815-ös első változata szinte csak forrása a végleges alkotásnak. A Kolozsvárott 1814-18 között Döbrentei Gábor szerkesztésével működő Erdélyi Múzeum első számában jelent meg az a pályázat, mely eredeti színmű írásáért magas jutalmat ígért. Katona első változatának kézirata csak véletlenül került elő a XX. században, s így mód nyílt a végleges szöveggel való összehasonlításra. Az “első kidolgozás”-ban mind a cselekményben, mind egyes drámai szituációkban jelentősek az eltérések. Egyes szereplők más néven szerepelnek (Melinda – Ádelájd), a királyné egyértelműen ártatlan öccse csábítási akciójában, a dráma e változata sokkal inkább megfelel a korában népszerű végzet-drámák típusának.

A szöveg végleges változatának megírására Katonát leginkább Bárány Boldizsár (1791-1860) Rostá-ja, a Bánk bánról írt recenziója, késztette (1817). Bárány, aki maga is írt drámai műveket, részletes bírálatot írt, pontokba szedve észrevételeit. Katona nagyon komolyan vette e bírálatot, de maga is készült a szöveg átdolgozására (az eredeti szöveg több, mint 2500 sorából csak 344 maradt meg). Erre ösztönözték általa újabban megismert művek, történeti források is. Érdekes körülmény, hogy a folyóirat 1818-as utolsó számában megjelent pályázati értékelés (mely Katona művét nem is említette) nem befolyásolta döntését, mert nem ismerte. A végleges szövegváltozattal 1819 májusára készült el, s a tervek szerint ősszel a pesti színház be is mutatta volna. A cenzúra azonban megakadályozta a bemutatást, csak a kiadáshoz járult hozzá. Ennek oka lehetett az is, hogy a magyar színtársulat 1818-ban országszerte jelentős sikereket ért el eredeti magyar művekkel (Kisfaludy Károly vígjátékaival, illetve Esküvés és Ilka című drámáival). A végleges szövegbe Katona általa ismert, fordított német drámákból is átvesz, ez az átvétel azonban a mű eredetiségén mit sem változtat, inkább érdekessége az alkotásnak. A második kidolgozásra jellemző a pontosítás is, Katona a megismert forrásművek alapján pontosítja például a cselekmény időpontját.

Első nemzeti drámánk lineáris szerkezetű. Az expozícióban megismerjük a szereplőket: Bánk a király távollétében első ember - a nádor - de II. Endre felesége országjáró körútra küldte, hogy távollétében ő gyakorolhassa a hatalmat. Bánk alakja lesz az egyéni és közéleti konfliktusok összefogója a drámában. Az elnyomott magyar nemesek összeesküvésre készültek a gyűlölt meráni nő ellen, s Petur, a vezetőjük titokban hazahívta Bánkot az udvarba. Az összeesküvők Bánk feleségének nevét, Melindát használják jelszóként, aki ugyan hű felesége Bánknak, de Ottó merénylete készülőben van ellene. A hazatérő Bánk - ez jelenti a dráma bonyodalmát - döntéshelyzetbe kerül: "Itten Melindám, ottan hazám..." A kibontakozás során úgy cselekedett, ahogyan az egy nádorhoz illik: az összeesküvőket lecsillapította, s a palotába ment, hogy beszéljen Gertrudisszal. Itt találkozott össze Tiborccal, hű jobbágyával, akinek a panasza - melyben a merániak gaztetteit sorolta fel - csak megerősítette az országjárásán tapasztaltakat. Először egy zacskó arannyal akarta elbocsátani a lopni nem tudó Tiborcot, de jobbágya önérzetes szavai - "Szép pénz, de adhatsz - é mindenik szűkölködőnek?" - visszatérítették a cselekvéshez. Az Ottó által meggyalázott feleségét és kisfiát Tiborcra bízva a palotába sietett. Két nagy egyéniség összecsapásában találkoznak össze az egyéni és a közösségi konfliktusok. A drámai tetőponton a nádor és a megcsalt férj kettőséből már a férj került előtérbe. Bánk szeretné tisztára mosni Melinda nevét, de Gertrudisz védekezésként támad - először szavakkal, majd tőrrel - meg kell védenie magát, s a királyné ellen fordítja saját fegyverét. De tisztában van azzal, hogy ezzel a gyilkossággal nem oldotta meg a dolgokat, bár a megoldásban maga a király is kénytelen elismerni, hogy az országot megmentette egy polgárháborútól.

Bánk hatalmas utat járt be a dráma folyamán: a királlyal lojális nádortól jutott el az idegen elnyomó elleni harcig, miközben királya iránti hűsége mit sem csorbult. Ám a következmények súlya alatt mégis összeroppant. Hiába ismerte el tettének jogosságát maga a király, az összeesküvők alattomos gyilkosnak tartották, s a haldokló Biberach szavaiból az derült ki, hogy a királyné nem volt közvetlenül részes a Melindával történtekben. Ottó altatót kevert az italába, hogy eltávolítsa, s Melindát pedig "hevítő porral" vette rá az együttműködésre. De amikor nénje halálát meglátta, embereit Melinda ellen küldte, akik megölték őt. Holttestét Tiborc hozta vissza az udvarba, s Bánk ettől összeomlott, nem ezt akarta...

Katona drámájának az az egyik üzenete, hogy a zsarnokot el kell pusztítani. Azt is helyesen ismerte fel, hogy a jobbágykérdés megoldása nem tűr további halasztást. Nem volt királyellenes, úgy látta, a nemzeti király jobb, mint az idegen: átérzi népe "keserveit", s megérti kétségbeesett cselekedeteiket. A "haza", "becsület" szavak a közösségi és az egyéni konfliktusokat jelenítették meg, mert Bánk, az újszerű hazafi ezeket a kérdéseket próbálta megoldani. Első felvonásbeli monológjában elveit és nemes szándékait fogalmazta meg, pedig ekkor már Ottó kezében tartotta a porokat, a Délvidéken tevékenykedtek a zendülők. A IV. felvonásban vádjait szenvedélyesen, de indulata fegyelmezésével olvasta Gertrudisz fejére, de nem akarta megölni, mert az erőszaktól kezdettől fogva idegenkedett. A király előtt bátran vállalta tettét, lelki nyugalma azonban ingatagnak bizonyul: Solom is "átkozottnak" nyilvánította, aki méltatlan a bajvívásra. Mind a hazafi, mind a férj bosszújának jogossága megkérdőjeleződött számára, s a családi életbe sem vonulhat vissza, mert Tiborc meghozta Melinda holttestét. Sorsa ekkor II. Endre sorsával kerül párhuzamba, mert a királynak most felesége bűnösségével kellett szembenéznie. A király személyes vesztségét azonban ellensúlyozni tudta a haza érdeke, s ezért ismeri el Bánk tettének jogosságét: "Méltán esett el a királyné..." Tiborc után Solom is kegyelmet kér Bánknak, s a nemzeti király nagylelkűen megbocsát. Sokrétű mondanivalója ezzel teljesedett ki.

Katona drámájában először lépett magyar színpadra a lenézett jobbágy. A nemesség a XIX. századig csak magát tartotta nemzetnek, de a dráma szerzője úttörő szerepet vállalva Tiborc alakjában sűrítette a jobbágyi sorsot. Tiborc 20 évvel korábban Bánk apját szolgálta, egy csatában megmentette az életét is, amiért telkes jobbággyá válhatott, de nem tudott boldogulni, az adószedők tönkretették. Családja nyomorúsága arra késztette, hogy belopózzék a palotába, és az ottani zűrzavart kihasználja.. Sorsa már színre lépése előtt példázat, hiszen egykor a velencei orgyilkos ellen testével védte urát, s mégis arra kényszerült, hogy lopjon. Nem is tudta megtenni, amikor meglátta Bánkot. Nagy monológjában neki mondta el keserveit, szavainak éle elsősorban "a jó merániak" ellen irányult, de megcsipkedte benne a magyar urak szertelenségét és nagy öntudattal utasította vissza Bánk alamizsnáját.

Az írót az izgatta, hogy a történelmi hűség és a műfaji követelmény teljesíthető-e egyszerre? Megoldásával nemcsak újraértelmezte, hanem ki is tágította a drámai kategóriát: a hős pusztulása nélkül is bekövetkezhet tragikum a főhős erkölcsi összeomlásával. A történelmi hűség betartása mellett a XIX. század legégetőbb kérdéseire is válaszolt a sokoldalúan megfogalmazott mondanivalóval. Értékei közé tartozik a tömör szerkezet, cselekményének magával ragadó sodrása, sokszínűsége. A gesztusok és a szavak összhangban vannak egymással, s mindent a nagyon pontos szerzői utasítások irányítanak.

Katona drámai jambusokban írta művét, ebben a drámájában próbálta ki először ezt a formát, s bebizonyította, hogy a követelményeknek kiválóan megfelel a magyar nyelv. Bár a mű nyelve a nyelvújítási előtti, tömör és képies, emiatt kicsit nehezebben olvasható - de ez is fontos örökségünk a régi magyar irodalomból.

A nemzeti dráma értékrendjének csúcsán a nemzethez tartozás áll. A konfliktus a nemzeti érdek megsértéséből fakad. Katonánál nem idegengyűlöletről van szó, hiszen a Bojóthiak sorsa a Szent István-i befogadó nemzet koncepciót erősítik. A merániak azonban erőszakosságukkal, mohóságukkal erkölcsi érdekeket sértenek.

Az értékrend másik összetevője a család, mely sérthetetlen közösség, a nemzeti összetartozás szimbolikusan legkisebb egysége. Ezt sérti meg Ottó. A konfliktus tehát kettős természetű, köz- és magánéletbeli, mely legnyilvánvalóbban Bánk és Gertrudis alakjában sűrűsödik össze, s kettejük összecsapása egyúttal a megbomlott harmónia helyreállítását is jelzi. A két főszereplő személyiségének összetettsége a felvállalt szerepek sokrétűségéből, egymást kiegyenlítő hatásából fakad.

A szabadság és boldogság problémája Tolsztoj Anna Karenina című regényében

A XIX. században megrekedt az orosz társadalmi fejlődés. Oroszország Európa csendőrállamává vált, nagyhatalmi és gyarmatosító törekvésekkel kapcsolódott be az európai politikába. Az irodalom fejlődősét ez felgyorsította. Az orosz realisták azonban nem a polgári fejlődés válságával szembesültek, mint nyugati kollégáik, hanem a megmerevedett feudalizmussal, az elmaradottsággal, a szegénységgel. Művészetükben emiatt egyszerre jelent meg az orosz társadalom leleplezésének, változtatásának igénye a nyugati fejlődés bírálatával. Sajátos "orosz útban" gondolkodtak, mert hittek abban, hogy az orosz népnek küldetése van. Az orosz irodalom egyik fénykora ez az időszak, melynek legnagyobb írói teljesítménye Lev Tolsztoj nevéhez fűződik.

Lev Tolsztoj (1828 - 1910)

Nemesi családból származott, sorsa hagyományosan indult. A Kaukázust és Európát megjárva életét és írói munkásságát Oroszország felemelésének szentelte. Jasznaja Poljanában, grófi birtokán maga is igyekezett részt venni a munkákban, a parasztgyerekeknek iskolát szervezett, s különféle módon modernizálta parasztjai életét. Eközben írta hatalmas regényeit, mindegyiket nagy műgonddal, sokszor átdolgozva. Minden művében saját arcképét is megformálta, így regényeiből önmaga fejlődésének képe is kirajzolódott. A világ átalakításában reménykedett, hitte, hogy ezt az emberek önmaguk átalakításával el is érhetik. Minden regénye ezt a célt szolgálta, miközben hatalmas tablót rajzolt a századfordulós Oroszországról.

Az Anna Karenina címmel készült alkotása második regénye volt, az 1870-es években írta. Mottóját a Bibliából választotta - "Enyém a bosszúállás és én megfizetek" - mely gondolat Schopenhauer közvetítésével került hozzá. A német filozófus, csakúgy mint Tolsztoj, elvetette a megtorlás, a bosszú gondolatát, tehát a mottó itt a bosszú lehetőségét az Isten kezébe helyezte vissza.

A cselekmény két szálon bonyolódik, Anna története mellett a Levin - szál is fontos. Kétféle életlehetőséget mutat be sorsukban, miközben azt vizsgálja: hol a határa az emberi állásfoglalásnak, ítéletnek, bírálatnak? A regény a szabadság és boldogság összefüggését olyan összefüggésben vizsgálja, mely nem a történeti idő és nem az adott társadalom függvénye, bár a színhely, a jellemek konkrét idővel és társadalmi meghatározottsággal bírnak. Műve megírása előtt Puskin korát tanulmányozta, találkozott Puskin lányával is - Anna külsejét róla mintázta. Így tehát témáját részben irodalmi emlékek (Anyegin és Tatjána), részben saját története (házassága válsága) hívta életre, s egy korabeli tragikus esemény is szerepel benne: Jasznaja Poljana közelében tehervonat elé vetette magát egy asszony, aki szerelmi boldogtalanságát nem tudta feldolgozni.

A történet két éves időtartamot fog össze, a két történet párhuzamosan fut egymás mellett, a szereplőket összekapcsolta az a kör, amelyben éltek, s maguk is találkoztak. De Anna önmagát elpusztító szerelmére nem Levin boldogsága a válasz, mert a külső és belső ellentmondások közt felőrlődő asszony történetében az irgalom és a szeretet szükségességét hangsúlyozza, hiszen ezek hiánya idézte elő a hősnő tragikus pusztulását.

Anna Karenina azért utazott Pétervárról Moszkvába, hogy egy válságban lévő házasságot megmentsen. Bátyja megcsalta a feleségét, de szeretné elkerülni a botrányt, hogy további életét is a konvenciók szerint élhesse. Az állomásra érkező vonaton találkozik össze Vronszkijjal - aki sógornője testvérének udvarol - a végzetes szerelemmel, mely azonban az ő esetükben nem egy banális házasságtörés lesz, melyet titokban lehet tartani. Annának titokzatos vonzereje van, melyet nemcsak bátyja gyermekei, de még a vetélytárs Kitty is megérzett. Ez a bűbáj ebben a szerelemben aztán egyre félelmetesebben érzeteti hatását. Anna először tudatosan ellent akar állni, de érzelmei és szíve fokozatosan belesodorják, hiszen házassága Kareninnal nem nyújtotta azt, amire vágyott.

Tolsztoj írásának az a különlegessége, hogy a képi ábrázolás és az erkölcsi elemzés szorosan együtt halad. Az író pontosan rögzíti a szenvedély és a lelkiismeret hangját, ezek segítségével mutatja meg az érzelem, az akarat és a tudat ellentmondásait. Pl. Anna hazafelé menet a vonaton egy angol könyvet olvas, közben a bálon történtekre gondol, ahol először ragadta magával Vronszkijt. Egy láthatatlan bíró előtt mentegeti magukat, hogy semmi sem történt, de lelke mélyén tudja, hogy ez nem igaz, hiszen Kittytől a kiteljesedés előtt vette el lovagját. Künn vihar tombol éppúgy, mint a lelkében, de ezt még ekkor örömtelinek és lelkesítőnek érzi. Mikor a pályaudvaron megpillantja a férjét, úgy tartja, megnőttek a fülei - a megnyúlt szervvel máris a megcsalt férj fejdíszét idézi fel, még mielőtt bármi is történt volna. Anna és Vronszkij szerelme hamar eléri tetőpontját, de Anna nem bujkál, félreállítja Karenint és annak a világnak a szabályait, amiben élt. Ha csendben maradtak volna, az úri társaság elnézte volna a félrelépésüket, de Anna megmondta férjének, hogy viszonya van Vronszkijjal, s szerelmének is, hogy gyermeket vár tőle. Mindkét férfira rosszul hatottak a hírek, Vronszkij a lóversenyen egy rossz mozdulattal el is törte kedvenc lova gerincét, s az elhagyott férj pedig a bosszún gondolkodott. Tolsztoj mesterien érzékeltette, hogy az eseményekben hogyan érnek egybe a tudatos és tudattalan dolgok.

A térbeliség is jellegzetes mozzanata a regénynek, melynek fontos szimbóluma a vonat, ami a tolsztoji elveket valló Levin szerint lényegében idegen az orosz lélektől. Anna és Vronszkij a vonaton ismerkednek meg, együttélésük Nyugat - Európában kezdődik, ahol hónapokon keresztül utazgatnak, s végül - amikor már Anna nem látott más lehetőséget - a vonat elé vetette magát. Azok a helyek, ahol élnek, inkább csak állomások, nem otthonok - a szállodák, Vronszkij birtoka, moszkvai lakása - mintha várótermekben, az örök várakozás állapotában lennének. Ennek oka először az, hogy Anna nem tudja elfogadni, hogy félrelépése miatt el kell veszítenie kisfiát, később pedig, amikor a válást kéri, férje egy hazug vallásos pozícióból büntette, kínozta Annát. Az a világ, amiben élt, elnézte és megbocsátotta a házasságtörést, de nem viselte el a tiszta döntéseket. Karenin csak a szavak szintjén tartotta magát az evangéliumi tanításokhoz, megalázottságát kegyes frázisokba csomagolt bosszúba rejtette el.

Vronszkij is egyre jobban féltette a szabadságát ettől "a komor, terhes szerelemtől", lazítani akarta a kötelékeket, melyek amúgy sem egyformán hurkolódtak rájuk: a férfinak megbocsátható volt ugyanaz a félrelépés, mely Annát társadalmilag megsemmisítette. Anna a kötelékek szorosabbra húzásával akarta biztosítani a maga számára Vronszkijt, de minél inkább csak a boldogsága érdekli, annál inkább taszította a férfit. Kettejük kapcsolatában amúgy is Anna a súlyosabb, Vronszkijnak fel kellett volna nőnie hozzá, de ez nem sikerült neki. Anna hiába okos, a szívével eltéved a világ útvesztőjében. Egyetlen pillanat a történetben Anna betegsége, amikor mindkét férfi megtapasztalja a szenvedés újjászülető erejét, de a gyógyulás után ez eltűnik, s átveszi helyét újra az önzés. Annát az undor és az utálat önti el, amikor csalódott Vronszkij szerelmében. Nagyobbik gyermeke elvesztésével a kisebbiknek sem tudott örülni, pedig az a szerelemben fogant. Élete ezzel teljesen kilátástalanná vált.

Tolsztoj nem egyszerűsítette le a boldogságkeresést azzal, hogy megszabja, miként éljenek hősei, végigkísérte őket vívódásuk útján. A regény világában Anna a várost, Levin a vidéket jelent. Levint régi barátság fűzte a Scserbackij - házhoz, az öreg herceg bár a felsőbb körökhöz tartozott, életelveivel Levinhez állt közelebb, aki a hagyományokhoz ragaszkodó falusi Oroszországot képviselte. A cselekmény színterei aszerint váltakoznak a regényben, melyik életformát láttatja az író belülről. Levin esetlen a városban, a szalonokban, a nagyvilági emberek társaságában. Ő képviseli Tolsztoj elveit, világnézetét, még a nevét is a Lev becézett alakjából, a Ljovából nyerte - ami családi körben Tolsztoj beceneve volt. Tolsztoj nem Levin nehézkességét tartja mintának, hanem harmónia iránti fogékonyságát, egészségét. Egy kereső, kérdező ember ő, akinek belső egysége nem lezárt, hanem dinamikus, a tévedés és belátás esélyeit is magába foglaló életfilozófia. Kételkedőnek, néha hitetlenkedőnek vallja magát, aki fontosnak érzi saját egyedi útjának megtalálását, mert sem a körülötte élő férfiak lazasága, sem Kitty és Dolly, meg a parasztok ösztönös vallásossága nem adott választ kérdéseire.

A regényben az ő útja is külső és belső mozgásában követhető nyomon, mint Annáé, párhuzamosai és ellentétei ők egymásnak. Lánykérése először kudarcot vallott - Kitty Vronszkij miatt utasítja vissza, aki éppen akkor találkozott Annával - s vereségét a birtokán dolgozta fel. Tanulmányt írt a mezőgazdaság fejlesztéséről, együtt kaszált a parasztokkal, belül pedig az ész és a szív ellentmondásosságán töprengett. S mivel nagyobb a szeretet benne, mint a büszkeség, el tudja fogadni Kittyvel a kimagyarázkodást, az újrakezdést is. De így sem talál választ eredeti kérdésére: lehet - e tartósan boldognak maradni a végesség tudatával? A halál titkára aztán az élet lesz a válasz: bátyja halálos ágyánál tudja meg, hogy felesége kisbabát vár.

A két főhős találkozásának különös jelentősége van a regényben. Amikor Kitty szülése miatt Moszkvába költöztek, egyik este sógora elvitte Annához. Már az előszobában látott festmény is lenyűgözte, s amikor személyesen is megjelent Anna, fokozódott a varázs. Az etikus és filozófus Levin fejet hajtott a szépség előtt, felmentette Annát és megsejtette a tragédia okát: Vronszkij nem tudja, milyen kincs van a kezében. Ezzel a pillanattal azt is felvillantotta az író, hogy igazán talán főhősei tartoznak össze, hiszen Vronszkij valóban nem értette meg Annát, s Kittty sem tudott szellemi partnere lenni férjének. Levin akkor érkezik belső útjának legsötétebb szakaszába, amikor külső élete a legboldogabb: megszületett a fia, gazdagsága virágzik, felesége szereti - ő azonban tudni akarja az élet értelmét, választ akar kételyeire. Egy váratlan eseménynek köszönheti a megoldást, amikor az egyik parasztjával beszélgetve rájön: nemcsak a testi és anyagi érdek, hanem a lélekre, Istenre figyelő magatartás is irányítja a tetteket. A paraszt szavából az derült ki, hogy őt ilyennek látják, és ez a tolsztojanizmus üzenete is. Tolsztoj szereti Annát: sok szenvedést juttat neki, de nem ítélkezik fölötte, csak megítéli és megbocsát neki. Levinben - aki az író hasonmása - a végén nyugvópontra jutott a kételkedő, igazságkereső magatartás. A szabadság és boldogság kérdését ezzel több oldaltól világította meg Tolsztoj, így adott választ az élet értelmére. De csak ebben a regényében, mert későbbi írásaiban újrafogalmazódnak ugyanezek a gondolatok.

A homéroszi világlátás az Iliász vagy az Odüsszeia alapján

A homéroszi eposzvilág a trójai mondakört dolgozta fel, mely rendkívül szerteágazó, sok részmondából áll össze. A mű leírásakor az írónak nem az volt a lényeges, hogy hogyan írja le az eseményeket. Mindkét mű hexameterben van írva, valószínűleg azért, hogy sokkal könnyebben lehessen előadni énekes alkotásként.

A görögök mindenkitől tanultak valamit, tudásukat számtalan helyről gyűjtötték egybe, ám a megszerzett értékeket saját rendszerükben formálták egységessé. Ebben az irodalomban születtek meg a líra, epika, a dráma alapvető műfajai, ők teremtették meg az irodalomelmélet és esztétika tudományának alapjait. A görögök művészetét bámulatra méltóvá teszi egysége, harmóniája, teljessége.

Az Iliász és az Odüsszeia kétségkívül az ókori görög irodalom két legfényesebben tündöklő gyöngyszeme. Segítségükkel könnyebben megérthetjük a múlt nagy alakjait, tetteik és cselekedeteik miértjét. A két mű közötti sok hasonlóság és ellentét az ókor lassú változását mutatják be nekünk, melyekből megérthetünk bizonyos örök értékű igazságokat, amelyeket nem tud megváltoztatni sem isten, sem ember.

A görög irodalom kezdete az epika megjelenése, ami az archaikus korban (Kr.e. IX. - VIII. sz.) született, a nagy eposzok keletkezésével. A görögök által terjesztett hagyomány szerint az eposzok alkotója Homérosz volt. Alakjáról semmi biztosat nem tudunk, már az antik görögök is mítoszok meselégkörével vették körül, s alakja messze korokat világított át a görögség egyik jelképeként. (Ezért választottam én is a világirodalomról szóló írások ikonjának őt...) Ha egyáltalán létezett, akkor a Kr.e. VII. században élhetett, neve azonban lehet egy rapszódosz (énekmondó) - iskola, vagy egy nemzetség gyűjtőneve is. A homéroszi kérdéshez az is hozzátartozik, hogy az Íliász költője azonos volt - e az Odüsszeia költőjével? Az irodalmi kutatások ugyanis azóta bebizonyították, hogy az Íliász és az Odüsszeia nem lehet egyetlen ember alkotása, mert a művek szemléletükben jelentős különbségeket hordoznak. Mindkét eposz hátterében a trójai mondakör áll, de míg az első a trójai háború történetének végét mondja el, a másik a háború után következő időszakkal foglalkozik. Akárki volt az Odüsszeia szerzője, jól ismerte az Íliászt, mintaképének tekintete: kész mondatformulákat vett át belőle, felhasználta mitológiáját, követte az eposzi eszközök használatában, átvette szerkesztőtechnikáját. Emiatt a két mű összefügg, kiegészítik és magyarázzák egymást: az ostromot lezáró trójai faló történetét az Odüsszeia mondja el, pedig valójában egyetlen esemény, Odüsszeusz hazatérése a témája.

A 24 énekre tagolódó, több mint 12 ezer hexameterből álló hősköltemény mindössze 40 nap történetéről szól, ennyi idő telik el a hős hazatérését elhatározó istengyűléstől az ithakai békekötésig. De az eposz világa ennél térben és időben jóval tágabb, megelevenednek a műben a trójai háború eseményei, s az azóta eltelt időszak csodás - mesés kalandjai. A történet egyetlen embert állít középpontba, minden az ő jellemzésére szolgál. A trójai háborúban végül a görögök győztek, de nem a harctéren, hanem cselvetéssel, s végzetüket ők sem kerülhették el: Agamemnont hazatérése után felesége és fivére meggyilkolta, Menelaosz és Odüsszeusz pedig csak hosszas vándorlás után érkezett haza Trója alól. Ezzel egy korszak végét is megmutatta az eposz, hiszen a régi arisztokrácia képviselői vagy meghaltak (mint az Íliász főhőse, Akhilleusz), vagy olyan kihívásokkal kerültek szembe, amelynek csak új módon lehetett megfelelni.

Az Odüsszeia világa, embereszménye ezért más, mint amilyen az Íliászé volt. Itt az istenek már háttérbe szorultak, csak néhányan tevékenykednek: Pallasz Athéné, Odüsszeusz segítője, Poszeidon, aki fia, Polüphémosz megvakítása miatt hátráltatja a főhős hazatérését, vagy Hermész és Haphaisztosz, akik ennek a világnak a mesterségeit művelik.

Odüsszeusz, a világot megismerni akaró, mindenre fogékony, gondolkodó ember ennek az eposznak a hőse, az ő leleménye döntötte el a háborút; aki, ha szükséges, tutajt ácsol nagy szakértelemmel, hatalmas sportteljesítményre képes, s még saját segítőjét, a tudás és bölcsesség istennőjét is megpróbálja becsapni.

Ez a mű szerkezetileg tökéletesebb és bonyolultabb, mint az Íliász volt. Bár ez is in medias res kezdődik, de a cselekmény két szálon indul. Ithakába várakoznak a 20 éve háborúba indult Odüsszeuszra, miközben az Olimposzon az istenek tanácsa eldönti, hogy hazatérhet a hős. Pallasz Athéné álruhában Telemachost, Odüsszeusz fiát arra buzdítja, hogy próbáljon hírt szerezni apjáról, aki így utazik el Püloszba és Spártába. Közben azt is megtudjuk, hogy Pénelopét, Odüsszeusz feleségét 108 kérő ostromolja, miközben pusztítják a királyi vagyont. Ennek az első négy éneknek fontos szerepe van: bemutatják Ithakát, ahol anarchia dúl, bebizonyítják Pénelopé hűségét, s helyzetének tarthatatlanságát. Telemachos pedig az utazás alatt megszerzett bölcsességével apja méltó harcostársává válhatott.

Pallasz Athénével egy időben Hermész is útnak indul Kalüpszó nimfához az istenek üzenetével, hogy engedje haza "tűrőlelkű Odüsszeuszt", akit már 7 éve tart szerelmes fogságában. A hír hallatán Odüsszeusz maga készíti el tutaját, s lemondva a felkínált halhatatlanságról, a törékeny bárkán útnak indul. Húsz nap múlva hajótöröttként érkezik a phaiákok földjére, Szkhéria szigetére, ahol Nauszikaa, a király lánya talál rá. Rangját elrejtve ismerkedik meg a királyi családdal, akik vendégül látják. A tiszteletére rendezett lakomán a trójai háborúról énekelt a rapszódosz. A következő részben (IX. - XII. ének) megszakad a jelen idejű elbeszélés, Odüsszeusz feltárja kilétét és elbeszéli az ostrom óta eltelt 10 esztendő történetét. Egy ősi, Homérosz világát időben jóval megelőző mesei mélyrétegbe vezet ez: emberevő óriások, egyszemű küklopszok, hatfejű szörnyetegek közzé, ahol csodás varázslatok, átváltozások történnek. A színtér földrajzilag nem behatárolható, de a Földközi - tenger medencéjére szűkül, bár a mesében a főhős szinte lelép a térképről. A költő itt átadja a mesélést Odüsszeusznak, mert ezzel tudja a korábbi eseményeket a legrövidebben összefoglalni, s hazatérés gondolata sem sikkad el közben. Mindegyik állomása a történetnek fontos és tanulságos volt, mert nemcsak azokat az okokat mutatja be, ami miatt Odüsszeusz társai odavesztek, hanem a főhős nagyszerű figuráját is kiemelheti:

1. Iszmarosz szigete - kikón városok feldúlása, kapzsiság

2. lótuszevők - álhatatlanság

3, küklopszok - az ész diadala

4. Aiolosz szigete - gyanakvás, irigység, kapzsiság

5. Települosz szigetén köveket hajigáló emberevő óriások - az óvatosság diadala

6. Aialé szigetén Kirké istennő disznóvá változtatja a társakat - elállatiasodás

7. Alvilági útja - Teireisziaz, Agamemnon - győzze le önmagát, titokban térjen haza

8. a szirének csábító éneke - tudásszomj, önfegyelem, bölcsesség

9. Szkülla - hatfejű szörny - Kharübdisz , az örvény

10. Thirerekie szigetén Heliosz marháiból ettek - testi örömök - vihar, Kalüpszóhoz már csak Odüsszeusz érkezik.

A mű egésze szempontjából ezek a részek fontos szerepet töltenek be, azt sugallják, ahol az ösztönök uralkodnak, s nem az ész, a pusztulás elkerülhetetlen. De ennél több a szerepük, mert ezzel a cselekménysorral Homérosz metaforikusan bemutatta az akkor ismert világot. Azóta utazók sokasága vágyik arra, hogy végigjárja újból Odüsszeusz útját. Bredford meg is írta "megtalált" Odüsszeuszát, de valójában ez mégis a képzelet játéka volt, mint az irodalom mindig.

6 ének Ithakán kívül, 6 ének Ithakában játszódik, a 13. énekkel visszakanyarodik a történet a jelenbe. Odüsszeusz visszautasítja Nauszikaa szerelmét, elbúcsúzik a phaiákoktól, s rangrejtve hazatér Ithakába. Koldusként teszi próbára környezetét, felméri, hogy az elmúlt 20 év alatt ki maradt hozzá hűséges, ki árulta el. Közben embertelen megaláztatások, durva sértések érik, nagy önfegyelem, lelkierő kellett ahhoz, hogy megfékezze indulatait. A gonosz és irgalmatlan kérőkkel az íjversenyen fia segítségével számol le, Telemachos az udvaron felakasztja a 12 bűnös szolgálót és a durva kecskepásztort. A mértéktelen harag mértékkel bír Homérosznál, Odüsszeusz csak azokat büntette meg, akiket kellett, öldöklése nem volt öncélú. Feleségével és apjával való találkozás idillje után szembe kell nézni e a kérők rokonaival, de az isteni beavatkozásra végül győz a józan ész: visszaállítódik a megbomlott világrend.

Teireisziasz jóslata szerint azonban Odüsszeusznak sorsa csak átmenetre oldódik meg ezzel, újra útra kell kelnie, hogy megbékítse a tengerek istenét. Világos ez a homéroszi üzenet is. A világ felfedezésében, a megismerés útján nincs megállás, ha bizonyos célokat el is ér az ember, csak megpihenhet, s aztán mennie kell tovább.

Odüsszeusz új embereszményt képvisel, sokfelé járt, elmés, tudni akaró, leleményes, méltányos, aki mind jobban felnő feladatához. Elveszti társait, a ranglétrán is lejjebb került, nem tökéletes, de mindvégig emberi maradt, aki ha szükséges, önmagát is le tudta győzni. Méltó társa felesége, és fia is megfelelő utóda. Ezért is fűzték tovább a mítoszok a történetüket, s az utókor is többször felidézte alakját: Dante megírta utolsó utazását, a XX. századbeli Joyce pedig egy nagyvárosi utazás részesévé tette Ulysses című regényében.

Az Odüsszeia világában a változó körülmények, veszélyek közt helyét megálló ember diadalmaskodott. A végső cél a hazatérés, a legfőbb érték az otthon, a béke, a hűség, a célba érés azonban csak a belső - és külső erők megfékezése után történhet meg. A kalandozás és hazatérés eposzában egyszerre érvényesül az otthon vonzása és az ismeretvágy, a ráció és a hűség, a kockázat és a felelősségvállalás. Emberszereplői saját sorsukat formálják, a legtöbben "önnön vétkeik miatt" vesztik el életüket. Homérosz szerint a belső rendhez elegendő a belső önmérséklet, de a külső veszedelmeket már nem lehet a régi erényekkel elhárítani, a fizikai erőn túl előrelátásra, leleményre is szükség van.

Homérosz eposza őrzi az ún. eposzi sajátosságokat (invokáció = segélykérés, propozíció = témamegjelölés, in medias res = a dolgok közepébe vágva, enumeráció = seregszemle, csodás elemek, ismétlések, állandó jelzők, nagy epikus hasonlatok.) Az utókor szemében ilyen eposzi sajátosság az időmértékes verselés is. A hexameteres forma 6 verslábból álló ősi sorfajta, melyben az utolsó előtti láb mindig daktilus ( - uu), az utolsó pedig spondeus( - - ).

Az emberi kiszolgáltatottság művészi ábrázolása Kertész Imre Sorstalanság című regényében

Író, műfordító. 1929. november 9-én született Budapesten, zsidó családban. 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd onnan Buchenwaldba. A koncentrációs táborok felszabadulása után, 1945-ben visszatért Magyarországra. A háború után fizikai munkásként dolgozott. 1948-tól a budapesti Világosság újságírója volt, de 1951-ben, mikor a lap párthű lett, felmondtak neki. Elsősorban olyan németnyelvű szerzőket fordít, mint Nietzsche, Freud, Wittgenstein és Canetti, akik műveire is hatással vannak. Első regénye, az auschwitzi és buchenwaldi élményeire épülő /Sorstalanság/ 1975-ben látott napvilágot.

A regény főhőse Köves Gyuri, egy pesti kamasz fiú (az író alteregója), akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érlelnek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. Köves Gyuri szemszögéből látjuk a dolgokat. A lágerregények megszokott nézőpontjával ellentétben itt. egy 15 éves fiú naiv, gyermekei szemével látja az olvasó a holokausztot, nem pedig a visszatekintő felnőtt szemszögéből.  A regény főhőse egyféle tapasztalatlansággal,naiv rácsodálkozással számol be élményeiről. A történetbe reflexiók, értékítéletek, azesemények morális értelmezése nem keveredik. A regény tárgyszerű, már-már dokumentaristastílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését adja. Az olvasó tudja, hogy az íróévekkel az esemény után, felnőtt korában írhatta meg a történetet, de mégis úgy érzi, mintha először élné át az egészet, és nem tudná, hogy mi lesz az egésznek a következménye. Ennek eredményeképpen az olvasóval is elfeledteti utólagos tudását. Belehelyezkedünk Köves Gyuri látókörébe, és fokozatosan döbbenünk rá a valóságra. Kövessel együtt végig kell mennie az olvasónak is a szörnyű felfedezéseken. Az olvasó úgymond útitársa lesz az elbeszélőnek. Ennek a naiv perspektívának köszönhető, hogy a holokausztot nem, mint múltbeli, lezárt, elfelejthető dolgot ábrázolja, mint általában a visszatekintő lágerregények teszik. Azáltal, hogy ismeretlenként mutatja be az ismertet, teljesen új értelmezési lehetőséget ad, mivel az olvasó végigmegy az elbeszélővel az egész történeten, s közben át kell értelmeznie eddigi tudását, és személyes tapasztalatként kell átélnie a koncentrációs táborok világát.

Hogyan alakul át Gyuri személyisége?

Auschwitzba érkezésekor még szabad embernek érzi magát, a már ottlévőket látja fegyenceknek, raboknak, zsidóknak. Még imponál neki a tábor rendezettsége. A zsidósághoz és a magyarsághoz való viszonya a továbbiakban is kérdéses marad. Buchenwaldban pedig a magyarsága miatt éri meg-különböztetés. A hovatartozás problematikáját elhomályosítják a fiziológiás szükségletek, az éhség, fáradtság, gyengeség.

A főhős a saját nevét soha nem mondja vissza. Az elbeszélő a koncentrációs tábor világát gyermekien naiv távlatból mutatja be. A jelen idejű elbeszéléssel éri el az író, hogy az olvasó is fokozatosan tapasztalja meg azt a világot, és így semlegesíti az utólagos ideológiai megfontolásokat. (Nem érzékeli a veszélyt, imponál a rend, azt hiszi, hogy németországi munka egy értelmesebb életet hozhat, csak később döbben rá a végveszélyre).

                                                                                                  

A regény stílusának sajátosságát az adja, hogy megnyilatkozásából hiányzik az érzelmi indíttatás, távolságtartása azzal is magyarázható, hogy szülei válása, átmeneti intézeti neveltetése védekezést alakított ki személyiségében, az érzelmi kötődéssel szemben. Nem természetes a tartozás sem a családhoz, sem a közösségekhez. Ezzel az életúttal elveszik Gyuritól a döntés jogát, és a címül szolgáló sorstalanság lényegét ebben látja az író.

A főhőst a biztos halál tudatában váratlanul éri a csodaszerű megmenekülés, ugyanúgy váratlanul, mint az elhurcolás. A legmegrendítőbb pillanat az, mikor szinte honvágyat érez a tábor szabályos rendje iránt. A legfőbb tapasztalat a megérkezés után az, hogy a visszatérők és az itthon maradottak között kölcsönös az értetlenség. Gyuri számára elfogadhatatlan a felejtés.

A cím:

Az író célja nem a holokausztot ábrázolni, hanem a sorstalanságot: azt, hogy miként veszti el az ember a személyiségét, hogyan lesz belőle először egy szám, aztán áldozat.Az Auschwitzon túli ember már nem hihet a világ sorsszerű előrehaladásában, sorstalan emberré válik. Köves számára a szabadság más:

„ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság... ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors”. Az a sors, amit végigélt, nem az övé volt, hisz külső erők irányították; szabad csak akkor lehet az ember, ha választhat, ha maga alakítja a sorsát. Ő nem választotta, csak elszenvedte sorsát.

A SORS = a választás szabadsága - a SORSTALANSÁG = a választás szabadságának hiánya: „ha a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként…. Ezt nevezném sorstalanságnak.”

Köves Gyuri, a regény főhőse, ezt így fogalmazza meg: „Végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig…”

Másféle értelmezés is lehetséges ugyanakkor: a sorstalanság fogalma a gyökértelenség, identitásválság szinonimájaként is interpretálható. A főhős mind családi, mind vallási tekintetben „sodródik”. Kötődése szüleihez laza (intézetben is élt), kívülről szemléli, nem képes értelmezni zsidóságát és társadalmi hovatartozását, a „haza” és az „otthon” emléke, az oda való visszatérés reménye – Citrom Banditól eltérően– nem jelent számára megtartó erőt, fogódzót a lágerben.

Nehézsége, furcsasága:

· nehezen azonosítható a nézőpontja és az értékrendje

· nem ad biztos fogódzkodókat, nem engedelmeskedik a sémáinknak, a sablonjainknak (pl.: a jól bevált bűnösök – ártatlanok sémának)

· hiányzik belőle az erkölcsi felháborodás, amit a téma megkívánna

· Gyuri természetesnek veszi a koncentrációs táborok világát, ahol – bár mostohák a feltételek – a boldog pillanatok sem hiányoznak

A Sorstalanság tárgyát tekintve tehát holokauszt-regény, egy magyar, zsidó kamasz fiú deportálásának megrendítő erejű, a megértést önmaga határaival szembesítő története. Egy tragikus eseménysor konstatálása, történelmi vádirat a feledés ellen – mintegy három évtizeddel a deportálások és a magyar zsidóság nagy részének elpusztítása után. Cselekménye rekonstruálható és kivonatolható, az olvasása látszólag könnyen „bevégezhető”, s ez bizonyos mértékig széles körű hatását is magyarázza.

A Sorstalanság nagyon is drámainak mutatja a nyelv konvencionalitását, nagyon is csapdaszerűnek a szavak és a dolgok laza viszonyát, a nyelv létesítő erejét, a nyelvhasználat, a szókincs szabta kiszolgáltatottságot. Kertész regénye fellazítja a referenciális jelölés rendjét, s nagymértékben a jelek csereáramlását, a nyelv idézettség-effektusát teszi meg az értelemképződés és -rombolódás alapjául.

Az esetlegességnek való kiszolgáltatottság, a múltban gyökerező elvárások alapján felfoghatatlan jelen tapasztalata jellegzetes eleme a Sorstalanságnak, s ez a vonás az élettörténetek alakításának „a szerencse forgandóságára épülő ősi (még antik) naív formájához” közelíti a regényt.

Köves Gyuri a koncentrációs táborban nem emlékezett, hanem létezett, nem a kiválasztott nagy pillanatokat élte meg, hanem a jövő ismerete nélkül az egészet. Ez a lineáris cselekményvezetés ezért nagyon fontos, segítségével a regény szerkezeti elemei könnyedén felismerhetővé válnak. Az expozícióban a főhős apjának munkaszolgálata más irányba fordítja a fiú életét is: a pesti gimnazistából gyári munkás lett, aki Csepelen ismerkedett a másféle élettel, miközben kezdte felfedezni önmagát is. A bonyodalom "a kissé furcsa eset", amikor az autóbuszról leszállított főhőst sorstársaival együtt Auschwitz felé irányítják. Ebből következik a cselekmény kibontakozása: a táborhoz vezető út, a rabsors mozzanatai, a lágerbeli élet, melyet Köves Gyuri monológja közvetít számunkra. A regény tetőpontját a főhős megbetegedése jelenti, s a megoldást hazatérése hozza, de sajátos végkicsengéssel.

Az író egyetlen folyamatként ábrázolta az egészet, beleírta a regénybe saját emlékeit, s azt is, amit manapság a táborokról lehet tudni. S ennél többet is, mert Kertész Imre azt is tudta, hogy a diktatúra hogyan használta ki és fordította az ember ellen magát az emberi természetet. A "mély érzelmekkel és komoly felelősségtudattal rendelkező ifjú" társai közt vált a 64921-es fogollyá. Az út elején a sorstársak csak jelzésszerűen emelkedtek ki a tömegből: "Szakértő", "Selyemfiú", "Bőrdíszműves", "balszerencsés ember", "dohányzó fiú", de a táborbeli barát - aki a túlélésre megtanította - már "beszélő nevet" viselt (Citrom Bandi), mint ahogy a rabkórházban körülötte tevékenykedő politikai foglyokat is nevesítette: Pjetyka, Zbisek, Bohús. Őket azonban nemcsak a piros háromszög, a politikai foglyok táborbeli jele különböztette meg a zsidóktól, hanem egész viselkedésük, amivel vállalták a kockázatot, s amivel igazolást kerestek életükre, ottlétükre. (Történelmi tény, hogy Buchenwaldban a belső ellenállás is jelentősen hozzájárult az emberibb körülményekhez, a felszabadításhoz.) A főhős számára nagyon fontosak a társak, hiszen együtt élik át a mindennapokat, s mindegyik sors más példát hordoz a főhős számára. Citrom Banditól, aki már munkaszolgálat után került a koncentrációs táborba, megtanulta mindazon bölcsességeket, amelyek a túlélést szolgálták (mosakodás fontossága, a fejadag egyéni beosztása, mikor sűrűbb a leves a kondérban, mire való kapca, stb.)

A főhős hamar hozzászokott az új helyzethez: a megérkezést követő zűrzavar után gyorsan elaludt, az első alkalommal ehetetlennek talált levest később szó nélkül megette, s kedvencei is lettek az ételsorban. Felfedezte azokat a pillanatokat, amelyekben nem fogoly, hanem önmaga is lehetett. Alakjával azt láttatta meg Kertész, hogy az ember képességeivel a lágerben is gyökeret tud ereszteni, hiszen az élet nem egyéb, mint a helyzetek felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Az itt töltött napokon jött rá, hogy mindenkinek egyéni képességén múlik minden.

Az új élethelyzetben újragondolta addigi életét. A rabság más dimenzióba helyezte szabad életének mozzanatait - a fölkelést, az iskolai szorongásokat, a rossznak tartott ebédeket, a szülők vitáját - gondolatban átértékelt és jóvátett mindent. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megerősödött a túléléshez feltétlenül szükséges belső békéje. Mindezt azonban megzavarta betegsége, egyféle gépiesség váltotta fel addigi küzdőszellemét, feladta önmagát. A testén kijövő keléseket először érzéstelenítés nélkül kivágták, csak később vitték át a tábor kórházába. Az ottani másféle hangnem vezette vissza Köves Gyurit az emberibb élethez. Apró dolgok ezek Kertész regényében: paplan, lepedő, nagyobb priccs, s a mogorva francia főorvos, aki mindenkinek adott naponta egy-egy szem kockacukrot, s aki értette a nyelvét, az kettőt kapott. Köves Gyuri ebből is mindjárt levonta a tanulságot, amire odahaza is mindig okították, hogy mennyire hasznos dolog a műveltség, s kiváltképpen az idegen nyelvek ismerete, csakugyan.

Amit átélünk, "sorstalanul" tesszük, hiszen nem tudjuk előre, mi vár ránk a folyamat során. Kertész logikája jól érvényesül a fenti sorokban: a résztvevők nem tehettek a megtörténtek ellen semmit, mert bármit tenni éppoly esztelenség lett volna, mint az, hogy ellenállás nélkül sodródtak. De a közbülső idő mégis fontos, mert abban mindenki megtette a maga lépéseit akár itthon volt, akár a lágerben. Ez az abszurd megvilágosodás a regény lélegzetelállító része, a mű egyik fontos üzenete:

,,Semmi sem igaz, nincs más vér és semmi...csak az adott helyzetek vannak, és a bennük         levő újabb adottságok. Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem              végig - és sehogyan sem fér fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valamihez oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre is nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...”

A regény fontos kulcsszava a "természetesen" szó, mely a Sorstalanság nyelvének esszenciája, de ez hordozza a regény iróniáját is. Imbolygó, indázó, különös mondataiban döbbenetes erővel szólaltatta meg azt a 15 éves gyerek - felnőttet, akinek a világról való tudása néha a 3 évesek szintjét sem érte el, de a 70 évesek bölcsességével tudott reagálni a vele történtekre. Hangja nemcsak nézőpontja miatt különleges, de szókincsében is olyan jellegzetes, a mű hatásának egyik hordozója. A "szerzői név" is nagy szerepet kapott az értelmezésben, s a mű hitelét nagyban erősíti, hogy Kertész Imre maga is átélte a főhős tapasztalatait, írói megszólalásai összefüggnek a főhős szavaival. Innen van a regény sajátos alaphangja: a beleélő, a történeteket megértő, dermesztő iróniájú magatartás. Köves Gyuri nagyon is gyorsan magáévá tette az ottani logikát: amikor szelektálásnál egy öreg embert a munkára alkalmasok közé soroltak, "nem volt túl elégedett" megjegyzéssel fogadta.

A megengedő - relativizáló töltelékszavakkal (ilyeténképpen, valamelyest, utóvégre, persze, netalántán, stb.), a körülményeskedő mondatszerkezetekkel, a szokatlan szórenddel fejezte ki a főhős önmegnyugtató téblábolását. Ez a "csinált nyelv" nélkülözhetetlen eszköze annak, hogy a természetelleneshez torzuló emberi tudaton végbemenő erőszakot felfogjuk.